Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Tarján Tamás: Illyés Gyula és Nagy Lajos
Tarián Tamás • Illyés Gyula és Nagy Laios 57 ságnak. Az írótársi szolidaritás, az elismerés mégsem hiányzik írásából. Kijelenti, hogy „A valóságot jobban ábrázolja a költő kitalálása, mint a tanúvallomáshoz való szinte kínos ragaszkodás.” (E dicséret megértéséhez viszont tudni kell, hogy - mint ezt József Attila és Nagy Lajos kapcsolatának, barátságának dokumentumai is hirdetik - az író majdhogynem lesújtó véleménnyel volt a líráról...) A lovagias Illyés hajlandó volt megfeledkezni erről a kétes méltatásról. 1954-es búcsúztató írásában, annak mindjárt a legelején visszatért egykori útjukhoz, felidézve azt a híres humoros epizódot, mely szerint ugyan ő, a (harminckét éves) fiatal cipelte hosszú napokon át az öreg, beteg (ötvenegy éves) Nagy Lajos hatalmas, és menet közben vásárolt holmikkal még tovább tömött bőröndjeit, ám a Fekete-tengeri hajózás során a „roskatag” író egy szkanderszerű erőpróbában nem csupán őt, az izmaira büszke ifjú Illyést kényszerítette térdre, hanem - mint valami „vasgyúró”, mint új „Toldi” - a fedélzeten óriási súlyzók emelgetésével hencegő orosz ifjúmunkásoknak is gunyorosan megmutatta, miként kell a terhet egy kézzel maga fölé nyomni. Nagy Lajosban a szovjetunióbeli utazás sérelmeket, nehezen gyógyuló sebeket hagyott, s gyanakvó vagy tartózkodó érzületeket Illyés iránt is. Illyésnek az út: élmény és emlék (bár 1954-ben stilizáló megemeltséggel, anekdotizálva beszél róla), s elsőként a fentebbi derűs mozzanatot köti bele az épp csak elhantolt Nagy Lajos koszorújába. „Minden olvasója közül tehát bizonyára én voltam a legkíváncsibb Illyés könyvére” - pozícionálta nem is csak egy, hanem két író helyzetét, elvont egymásrautaltságát az Oroszország-kúúka - s valami hasonlót gondolhatott magában Nagy Lajos akkor is, amikor Illyés 1938 végén közreadott Magyarok című - az 1933 és 1938 közötti évek eseményeit, sorskérdéseit tallózó - naplójegyzeteinek bírálatába fogott, hogy írását majd 1939-ben a Századokban tegye közzé. Noha ez az Illyés-könyv a szó teljes értelmében nem szociográfia, nem is hagyható ki a népi írói szociográfiák tágabb köréből. Nagy Lajos többször is megírta, hogy ebben a műfajban övé az alapvetés, az elsőség érdeme (s nem is csupán a Kiskunbalomra gondolt, de az azt kevéssel megelőző városszociográfiáira, sőt más írásaira is). Fájdalommal, sérelmekkel telten nehezményezte, hogy akik az 1930-as évek közepétől-végétől e műfajt művelték, sem az ő néhány esztendőnyi előnyéről, sem úttörő ténykedéséről nem vesznek tudomást, nem tesznek említést. Ez az ádáz mérge nem volt alaptalan, viszont műfaji értelemben, prózapoétikailag meg is indokolható, hogy az irodalomtörténet-írás miért tartja általában máig is más pályán a Kiskunhalom remeklését, mint a népi írói szociográfiákat. A Magyarokkritika már jóhiszemű; s jószemű is. De Nagy Lajos most sem enged fel egészen.
