Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Tüskés Tibor: Az újraolvasott Puszták népe

30

Új PUNATÁI • 2002 DECEMBER

íme, a személyes, a vallomásos, az önéletrajzi, a visszaemlékező jellegre néhány pé 1 da. A mű első mondata: „Vidéken születtem és nevelkedtem...” Amikor a pusztaiak tekintélytiszteletéről beszél, azt mondja: „Családom körében meglepetéssel hallottam nemegyszer...” Pár sorral később: „Családom a felkapaszkodó pusztai családok mintaképe.” Ugyanebben a fejezetben írja: „Még diákkoromban egyszer átutazóban...” Amikor viszont az egyik fejezetet azzal kezdi, hogy „Nem saját életemről akarok itt rajzot adni”, elmosolyodunk, mert átlátunk a szitán, és rádöbbenünk, hogy a fordulat csak „írói fogás”.

A sok-sok személyes emléket, apró történetet, miniatűr portrét tárgyszerű közlések, adatok és érvek, általánosítások és magyarázatok, következtetések és értékelések szakítják meg és kísérik. Illyés joggal mondja, hogy „nem a Huszadik Század (ti. a társadalomtudományi folyóirat) szaktudományos írásait követi”, ugyanakkor az a kijelentése is érvényes: „Nem csodálkoznék, ha az olvasó kezében levő mű volna az első, amely róla (ti. a puszták népéről) általánosabb képet próbál adni.” Fogalmakat - puszta, cseléd, béres, summás, zsellér, gazdatiszt, konvenció - tisztáz és magyaráz, adatokat közöl - pl. mennyi az intézők járandósága, a részes aratók jövedelme -, törvénycikket, bérlevelet, szolgálati cselédkönyvet idéz, ismeri a „föld nélküli pusztai szolgák” múltját, történetét, olvasta a vonatkozó irodalmat, forrásként használja Acsády Ignác, Szabó Ervin könyveit.

Mindez a műfaji kettősség nem „lágy harmóniába” olvad a műben, nem kiegészíti egymást, hanem a Puszták népe feszültségének, belső intenzitásának az egyik forrása. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez a kettősség nemcsak a Puszták népe sajátja, hanem Illyés egész prózaírói munkásságának a jellemzője. Illyés a Puszták népében olyan új és sajátos műfajt teremtett, amelyben az önéletrajz és a tanulmány, a vallomás és a tárgyszerű közlés elemei ütköznek egymással, ugyanakkor szerves egésszé ötvöződnek. Amit Illyés a Puszták népében megtalált és megteremtett, prózaíróként újabb műveiben, a Kora tavasz, a Hunok Párisban, az Ebéd a kastélyban, a Kháron ladikján, a Beatrice apródjai, A Szentlélek karavánja című munkájában - összefoglalva mondjuk így: szépprózai műveiben, önéletrajzi regénysorozatában - folytatta. Schöpflin Aladár idézett portréjában már 1948-ban ma is érvényes megállapítást fogalmazott meg Illyésről: „Prózai műveiben talán nem is egészen szándéktalanul új műfajt honosított meg. Ez a műfaj regényszerű, sokat felhasznál a regény eszközeiből, de mégsem sajátképeni regény, van benne valami emlékiratszerűség, nem szokásos értelemben vett cselekményt formál, bonyodalmakkal és konfliktusokkal, hanem csak egyszerűen elmondja bizonyos élményeit, amelyek írás közben fölmerülnek benne. Ezek az élmények nem külö-