Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Tüskés Tibor: Az újraolvasott Puszták népe
26 Út Dunatát • 2002 december Tüskés Tibor AZ ÚJRAOLVASOTT PUSZTÁK NÉPE Az ezerkilencszáznegyvenhetes évet mutatta a naptár. Két esztendeje ért véget a második világháború. Egy dunántúli kisváros, Nagykanizsa diákja - aki akkor voltam - az érettségi előtti nyáron vette először kezébe és olvasta el Illyés Gyula Puszták népe című könyvét. Előtte dunántúli pusztán soha nem éltem. Családom tagjai mindkét ágon polgárok voltak, az anyai ágon városi iparosok, apai ágon nagyapám is, apám is, bátyám is vasutasok. Hatéves koromig ugyan egy dunántúli puszta, a tihanyi bencés apátság tulajdonában lévő egyházi birtok, Szántódpuszta közelében éltem, de csak közelében a pusztának, egy vasúti őrházban, szolgálati lakásban, ahová legföljebb a naponta bekopogó tejesember, karácsony előtt az uradalom intézőjétől küldött balatoni ponty, meg a nagyobb vasúti állatszállítások alkalmával apámnak juttatott ajándék-birka hozta el a puszta létezésének a hírét. Gimnazista diákként a pusztai életről annyi ismeretem se volt, mint az északi sarkról. Ilyen érzülettel - akárcsak Nansen beszámolóját, az Úszójéghátánt - olvastam Illyés könyvét. Csodálattal, döbbenettel, ismeretlen tájak kiváltotta ámulattal. Ilyen mondatok állítottak meg: „Rácegresen akkor még volt, nem is egy szoba, amelyben több család lakott.” „Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesült.” „A férfiak hitvesüket - akinek az illem tiltotta a védekezést - rendesen szíjjal verték.” „Azt, aki nem bírja a menetet, a puszták urai talán sajnálkozással, ám edzett szívvel állítják ki a sorból, vetik az árokpartra.” Egyrészt fölháborodással tettem le a könyvet: Micsoda világ ez? Hát ez is Magyarország? Másrészt rádöbbentett, hogy nekem is van szülőföldem, családtörténetem, „házam és hazám”, nekem is vannak őseim, a mi családunk is valamiféle társadalmi fölemelkedés útját járja. Különös véletlen, hogy ugyanakkor, amikor a Puszták népét először olvastam, a tanárnak készülő diák egyik tanárjától ajándékot kap, egy kék színű, puhatáblás kis könyvet, egy un. irodalmi diáknaptárt.1 A Magyar Művészeti Tanács Borsos Miklós által rajzolt emblémájával díszített zsebkönyvben a hagyományos naptári rész után, mely a különféle irodalmi évfordulókra hívta föl a figyelmet, irodalmi arcképcsarnok következett, fényképpel díszített kisesszék sora, harmincnyolc huszadik századi magyar íróról, Adytól Tóth Árpádig. A portrékat kiváló kritikusok írták. Az Illyés Gyuláról szóló kisesszé például Schöpflin Aladár munkája. A Puszták népe olvasásával párhuzamosan itt találkoztam először annak méltatásával: „a
