Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Grendel Lajos: A tények mágiája
32 Úr Dunatát • 2002 március úgynevezett prózafordulat utáni karakteréről, „...a 20, századi magyar irodalomban is megfigyelhető a formák és nyelvek olyan történeti interakciója, amelynek jellege, karaktere eltér a nagy nyugat-európai iodalmakétól. Ez pedig a hetvenes évek végén megindult változásokkal szemközt azt is jelenti, hogy ami itt megszűnni vagy elhalványulni látszik, semmiképpen nem az irodalom - poétikai folytonosságában gyökerező - nemzeti paradigmája. Sokkal inkább arról van szó, hogy a formák és nyelvek új összjátéka azon feltételektől befolyásolva alakítja újra irodalmunk nemzeti paradigmáját amelyeket örökölt, s amelyekből tetemes részben keletkezett is.” Ennek a dolgozatnak az a szerény célja, hogy rámutasson, a magyar irodalom nemzeti paradigmájának 20. század végi újraalakításában Mészöly Miklós ekkoriban írott fontosabb műveinek is megkerülhetetlen szerep jutott, annak ellenére, hogy az epikai világ kizárólag nyelvi színtérként való megjelenítésének stratégiáját elvetette. Hogy miért vetette el, arról volt már szó az egyik korábbi fejezetben. Idejében észrevehette, amit barátja és kritikusa, Béládi Miklós, még a 80-as évek elején így fogalmazott meg: „Prózánk egyik ágának elfinomodása, kényessé válása és nárcisztikus magába mélyedése újabban kezd aggasztó méreteket ölteni.” Az önreferenciálos szövegirodalom dömpingjének elmúltával, Darvasi László, Garaczi László, Márton László, Závada Pál és mások újabb műveinek fényében vagy a Harmonia Caelestis felől nézve a Filmet követő mészölyi különút csak még inkább fölértékelődhet. Annak arányában, ahogy enyhül, árnyalódik a prózafordulatot kísérő lelkes kritikai recepció kizárólagossága, hittérítő buzgalma és harciassága. Thomka Beáta Mészöly-monográfiája fontos lépés volt abban az irányban, hogy mai irodalmunk teljesítményeit, értékeit, kondícióit elfogulatlanabbul és árnyaltabban lássuk Esterházy Péter és Nádas Péter 80-as évekbeli nagy műveinek és a velük egyidőben színrelépő új irodalomtörténészi-irodalomkritikusi iskola képviselőinek roppant árnyékában is. Joggal írhatta Thomka Beáta Mészöly-könyvéről a 90-es évek közepén Mészáros Sándor, hogy: „Az új prózairodaimat affirmáló kritikai értelmezések abban voltak érdekeltek, hogy oppozíciós szembeállítást és szemléletváltást hangsúlyoztak, míg a monográfia elemzései hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a későmodernség és a posztmodern viszonyát bonyolultabb, oda-visszahatú mozgásként, valódi dialógusként értelmezzük.” Mészöly Miklós Film utáni munkássága úgy veszi revízió alá prózánk nemzeti paradigmái át, hogy mindvégig fenntartja, sőt megerősíti annak világra vonatkoztatóttságát. Eltérően elődeitől, ezt azonban nem valamely régi-új messianisztikus ideológia mentén (vagy jegyében) teszi, s nem is az irodalmunkban oly szívósan meggyökerezett szociografikusság bázisán. írói optikája nem szociologikus, nem his-