Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 3. szám - Bakonyi Veronika: A tárgyiasság (mű)formáinak körüljárhatósága

48

Út Dunatát • 2002 szeptember

a modern lírikus és ember kötelessége, hogy szubjektumát feltárja. Az én váljon körülj árhatóvá, szinte anyagivá, uralja a teret. A végleges szövegváltozatban ezekhez a struktúraszervező motívumokhoz járul hozzá a keresztény hagyomány vakság-szomjúság-megváltatlanság motívumköre és az egyetemes, a modernséget végigkísérő bűntudat az énkifejezés kontextusában. Balassa rámutat arra, amint Babits - a negatív formateremtés szerint - a szobor-véső-szem képei és összefüggései mentén építkezik, és ahogy írja: „a félig kész dologi tárgy lehetséges vetületei antropomorfiára ébresztenek”. Az anyag formázása, a poéme en devenir, az apollinaire-i jelkaland tárgyi metamorfózisai, majd az objektív líra elhallgatása egy-egy tárgy, test közelében éppen az én-be ütköznek. A bűn akkor kezd kísérteni, ha nem járjuk körbe az én-t, ha nem kezdjük el formálni a formálandó anyagot. így válik önítéletté, szorongató bűntudattá.

Az EKPHRASZISZTÓL A MODERN HALÁLTÁNCIG

„...melyekkel magad öltöztetted, büszke rá, hogy jól feszül forma a formára - mígnem erezed, hogy tűn a test..."

Babits Mihály: Egy filozófus halálára

„A belső élet kivetítésének csak egy formája van, amely a cselekvés, a mozgás pillanatában megtalálja és kifejleszti magát” - írja Cserna Andor.“ Míg a korai költészet nagyvárosi tájképei a műtárgy megmozdulása és a szobor-körbejárás vágyának irányába mutatnak, addig a „Nagy Mozgás” (Egy filozófus halálára) újabb vonatkozásai utat találnak egy másik művészi kifejezőforma tematizálásában is.

Babits a nagyvárosi tájképek műfaji változataiban - legyen az akár egy zárt szonett, akár monoton jambikus forgású forma - mind a képalkotás minőségével (szinesztéziák, allegóriák, baudelaire-i homonímiák), mind a struktúraképző motívumok (kő, szobor, bábu) révén anyagivá, mozdulatlanná dermesztik az adott nézőpont pillanatát. A parnasszista műtárgyleírás legjellemzőbben a képi ábrázolás dimenzióit szándékozta áthagyományozni az irodalomba. Babits azonban a szobrászat és a festészet terein túl a poéme en devenir szövegprogressziójának mozgását visszaadva egy másik érzéki képesség kifejezőformáját is tematizálja: a táncét. Márpedig „a táncban alany és tárgy egy és ugyanaz”.24 Abergsoni tartam és a végtelen örökkévaló fogalmi pár egymásra olvasott dimenziói a francia századfordulónak és az 1910-es éveknek azt az önreferens irodalmi jelenségét idézik meg, ami az egységnyi szonett és a versbe szedett táncformák, a rondók és a ballada for-