Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 3. szám - Demény Péter: A hulló szőrű szeretet
30 Út Dunatát • 2002 szeptember mint valami metálos, aki éppen a Metallica görcsoldó ütemeire ráng, nevettünk, később öcsém és a vendégfiú kimentek a kertbe, és'ott játszottak, engem meg hálistennek hagytak olvasni, ez a hálistennek azonban nem tartott sokáig, apám barátja hazavitte a fiát, apám meg valószínűleg ki akarta tölteni a dühét valakin, amiért megint egy idegen asszonyt kell néznie, amint a konyhában azt végzi, amit anyámnak kellene végeznie, apám falusi családból származott, az ő anyja főzött, mosott, mosogatott, takarított, mezei munkára járt, és nyilván nem panaszkodott, vagy ha panaszkodott is, alkoholista férjét úgysem hatotta meg különösebben, mint ahogy az sem hatotta volna meg különösebben, hogy nagyanyám borotvával elmetszi a torkát, de ez már egy évvel azután történt, hogy nagyapámat szétrágta az alkohol, apám öcsém után ment a kertbe, és kiókumlálta, hogy öcsémék meglazították a kerítést, következésképpen üldözőbe vette öcsémet, és a pinceablakkal egy magasságban utol is érte, lelökte a földre, és ott öklözte-rúgta, ahogy egy felnőttet szokás, csak a sírást hallottam és apám elfulladt ordítását, nem tudtam, mit tegyek, kimenni nem mertem, mint ahogy annyi mindent nem mertem megtenni, miközben annyi mindent meg kellett volna, hallatszottak az ütések-rúgások is, mintha egy zsákot püföltek volna, csakhogy én tudtam, hogy ez a zsák az öcsém, egy darab lüktető rémület és fájdalom, és azt is tudtam, ki püföli, egy földühödött vadállat, aki egy gyáva senkivel él egy fedél alatt, öcsém bemenekült valahogy, vörös volt az arca, gyűrött, olyan, mint mostanában, amikor nagyon sokat iszik, dehát mit is tehetne, ha már a beszedet nem választhatta, akkor a piát kellett választania, az iszonyat tette felismerhetetlenné, csapódott a konyhaajtó, jön, jön, bőgött öcsém, és akkor eléálltam, úgy vártam a fenevadat, nem tudom, miért nem folytatta ott, ahol abbahagyta, talán nem maradt benne düh, vagy maradt, de nem elég, talán meghökkent, hogy olyan határozottan odaálltam öcsém elé, nem tudom, nem hősködni szeretnék, csak megérteni valamit, ami az életem volt, bár ahogy írom ezt a szöveget, úgy jövök rá fokozatosan, úgy vagyok kénytelen belátni, hogy most sem fogom megérteni, mindegy, nem verte tovább öcsémet, most már csak üvöltözött, milyen csodálatos megkönnyebbülés is volt ez, és amikor valahogy, mai napig nem sikerült rájönnöm, miképpen, kikeveredtünk a konyhába, akkor Sofica azt mondta, decit sä te batä altcineva, mai bine te bate taicä-täu,2 menj aromán apád alkoholista faszába, gondoltam, mit értesz te ebből, bár így utólag, ha meggondolom, talán éppen azért mondta ezt a marhaságot, mert tényleg nem értett semmit, nem is érthetett, valami vigasztalót akart mondani, és gyúrta tovább a tésztát, valószínűleg azon töprengett, miért adott az Inkább apád verjen meg, mint más.
