Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 3. szám - Demény Péter: A hulló szőrű szeretet
Demény Péter • A hulló szőrű szeretet 31 isten ilyen szomszédokat neki, aztán apám, gyakran előfordult ez vele, s ha nem volt már nagyon részeg, akkor mindig, simogatni és csókolgatni kezdte öcsémet, Andriska, mondta neki, miután egy életre tönkretette, és akkor anyám, ez a gyáva senki, ez a némber, képes volt azt mondani, ne simogasd, most már, hogy megverted, mert az nem jó, mintha bizony az lenne jó, ha tovább verné, vagy ha nem simogatná többé soha, hisz ez egy bűnös gyermek! fajtiszta családunk testén ronda göcs! ó, hogy gyűlöltem akkor ezt az asszonyt, mennyire megvetettem, a gyávaságáért, az elvtelen tűréséért, amellyel gyermekei, szülei, s végső soron férje életét is tönkretette, és ő mindebből semmit sem vett észre, csak mondta tovább semmitmondó, csalárd, hamis szólamait, s ha megpróbáltuk felrázni, csak hallgatott, még olyan is előfordult, hogy mosolygott lenézően, mint amikor, később volt-e vagy korábban, nem tudom, egyszer megtörtént ez is, ki tudja, mikor, de később lehetett, mert apám már Pesten dolgozott, s már Sáriról is tudtunk, valahányszor apám hazajött, anyám mindig meg akarta győzni, hogy rúgja fel az ottani állását, és maradjon itthon, úgysem keres többet, mint itt keresne, mert lám, XY mennyit keres, holott itthon dolgozik, ebben az időszakban nem volt szabad elmondanunk, ha találkoztunk valakivel, aki kint dolgozik, és jól keres, egyszer elmeséltem apámnak, hogy lábtengóztam egy negyven körüli férfival, aki autófestőként körülbelül háromszor annyit keres, mint itthon keresne, Veszprémben él, és nem vágyik haza, haza csak lábtengózni jár, bármennyit keressünk bárhol, lábtengózni csak itthon tudunk, és mikor ezt elmeséltem apámnak, anyám szemrehányóan nézett rám, hogy is tudtam ilyent mondani, hogy is voltam képes ilyen árulásra, éjjel aztán tovább győzködte apámat, ültek a konyhában, cigarettáztak és söröztek, ó, rengeteget söröztek akkoriban, anyám is sokkal többet, mint addig, mindent megtett, hogy apámhoz törleszkedhessen, mint egy kóbor, hulló szőrű macska, a konyha éppen a szobánk előtt volt, csupán egy ajtó választott el a kint zajló őrülettől, egyszer már nem bírtam tovább, kimentem, és majdnem sírva elmondtam, hogy nem tudok aludni, és hagyjanak már aludni, könyörgöm!, de egyikük sem hatódott meg, mindketten mosolyogtak, szembevigyorogtak, mint egy hülyét, aki semmit nem ért az egészből, akkor végleg meggyűlöltem őket, s hogy most mégis beszélgetek velük, s apámmal már jól is érzem magam, annak semmi köze nincs ahhoz a gyűlölethez, az megmarad bennem, mélyen, legalul, amíg élek, mindig emlékezni fogok rá, és soha nem fogok megbocsátani.
