Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 3. szám - Demény Péter: A hulló szőrű szeretet
Demény Péter ■ A hulló szőrű szeretet 29 szór hazajött, és anélkül, hogy öcsém bármit is vétett volna, agyba-főbe verte, ököllel ütötte, rúgta, és közben kiabált, emlékszem, egyszer apám egyik barátja látogatott hozzánk a legkisebb fiával, aki körülbelül egy évvel lehetett idősebb öcsémnél, én már elég nagy voltam, a köztünk levő öt év soknak bizonyult, én folyton olvastam volna, amikor öcsém még folyton játszani akart, igaz, később sem nagyon akart olvasni, inkább ivott, de ez már egy másik történet, egyelőre csak azt akarom elmondani, hogy játszottunk ott hárman, amíg a felnőttek a konyhában beszélgettek, ez a kétosztatúság is milyen jellemző volt! mi mindig máshol, mint a felnőttek! vagy ha ugyanott, akkor kuss! szót se merjünk szólni! a felnőttek tehát a konyhában, nálunk volt a román szomszédasszony is, Sofica, egy alkoholista legnagyobb s immár elvált lánya, aki gyakran segített anyámnak a sütés-főzésben, mert anyám mindenkit kihasznált, akit csak ki lehetett használni, a különféle barátnők különféle feladatokat láttak el, az egykori osztálytárs például mindent főzött, amire csak szükség volt, és nagy eseményeknél is igénybe vehették, öcsém konfirmálásán is ő főzte a húslevest, ő vette kezébe a darált húst, hogy a káposztalevelekbe göngyölje, s ettől apám külön is irtózott, Zsófi közismerten rendetlen volt, házában bugyik lógtak a csilláron, folyt ki a szekrényekből a ruha, ráadásul folyton valami elképzelhetetlenül ízléstelen lila cicanadrágban járt, s mindezektől az embernek az a benyomása támadt, hogy nemcsak rendetlen, hanem koszos is, mi gyerekek még naivak voltunk, még elhittük, hogy aki négy vagy öt órát tanít az iskolában, annak nincs ideje főzni, ahelyett a barátnők kell hogy főzzenek, csak jóval később ébredtem rá, mekkora hazugság volt ez is, a legtöbb asszony dolgozott, s a legtöbben öt óránál hosszabb ideig, mégis olyanokat főztek, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam utána, első menyasszonyom anyja, a feleségem anyja, s hogy ne menjünk messzire, a feleségem is késő délután érkezik, illetve érkezett haza, mégis olyan ételeket főzött, hogy a boldogságtól ordítani tudtam volna, a főzéshez különben sem idő kell, hanem valamilyen érzék, s mint minden érzéket, bizonyos mértékig ezt is ki lehet fejleszteni, de aki ilyen érvekkel védekezik, mint amilyenekkel anyám védekezett, az nyilván semmit nem akar kifejleszteni, mindegy, Sofica viszont csak valamilyen süteményt készített, főételeket nem, a süteményt azonban mesterien tudta csinálni, igaz, ezt a fokozatot anyámmal szemben ajándékozom neki, az meg semmit nem jelent, az égvilágán semmit, ott gyúrt a konyhában, apám barátjának fia le is utánozta, hogyan löki előre a karjait, s hogy lökődik előre az egész teste, az ember már-már attól fél, előreesik, a srác úgy utánozta, hogy amikor előredobta a testét, a fejét hirtelen hátradobta, aztán a másodperc tört része alatt ismét előre, úgyhogy Sofica olyan lett,
