Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 3. szám - Demény Péter: A hulló szőrű szeretet
Demény Péter ■ A hulló szőrű szeretet 25 nek, jött, hogy sírjak, mintha semmi sem érdekelne jobban, mint az, hogy vajon abortált-e a Pisztácia húga, és melyik húga abortált, rettenetes, hogy amikor az embernek segítségre volna szüksége, és az anyjához fordul, mert ugyan kihez fordulhatna? mert reméli, hogy végre, egyszer az életben! fordulhat hozzá, akkor ilyeneket kell hallgatnia, nem is tudom, mi volt a lesújtóbb, az, hogy ezt mondta, vagy pedig az, hogy nem jött rá, milyen szerelmes vagyok, ennél már csak az kétségbeejtőbb, hogy a kollégáim láttak, Sarzsi, amikor bevallottam, hogy túl vagyunk már az első éjszakán, napra pontosan megtippelte, melyik volt az a feledhetetlen éjjel, ők igen, anyám nem, ilyen egyszerű, a fene egye meg, és azt hiszem, ezért csaptam én össze azt a periódust, ezért akartam mindenáron megnősülni, szükségem volt valakire, valakire, aki szavak nélkül is ért, vagy ha nem, az ember ne legyen túlságosan igényes, akkor valakire, akiben feltétlenül megbízhatok, akinek a szeretete nem attól függ, hogy egyetértettem-e vele valamiben, vagy sem, akivel nem kell attól félni, hogy egy rossz szó vagy gesztus, és vége mindennek, ahogy anyám, apám és nagyanyám esetében bizony félnem kellett ettől, mert például ha délben az iskolából jövet anyám elmesélte, hogy azelőtt való este nem álltam mellé, amikor apámnak be akart bizonyítani valamit, és engem, mint valami koronatanút, éjjel kettőkor a konyhába idézett, ahol is emlékeznem kellett volna rá, mit mondtam, amikor apám az unokaöccse feleségét simogatta, és én az álmosságtól dülöngélve azt válaszoltam, nem emlékszem, holott természetesen emlékeztem, miért is ne emlékeztem volna, tél volt, valamivel karácsony előtt, régen tudtuk, hogy apám, aki akkor már Pesten dolgozott, hazajön, méghozzá nem egyedül, hanem Tutuval, Sárival meg a gyerekeikkel, nagy volt a készülődés, szőnyeget poroltunk, anyám, illetve egy régi osztálytársa, akivel együtt végezték a tanítóképzőt, három napra előre főzött, utolsó előtti nap nem aludtunk, s másnap reggeltől remegtünk, iskolába se mentünk, pedig akkor eltelt volna valahogy, már elkezdődött a vakáció, tévét néztünk, délután kimentünk focizni, hazajöttünk, és ők még mindig nem voltak sehol, végül mégis megérkeztek, apám adott két csokit nekem, két csokit öcsémnek, aztán bement lezuhanyozni, hiába reménykedtünk, semmi mást nem kaptunk, hát ezért kell Pesten dolgozni, gondoltam magamban, hogy a fiainak két csokit hozzon, és bizonyára öcsém is ezt gondolta, mert ő sem tudott mozdulni, úgy álltunk ott, mint valami küldöttség, amelynek ez a küldetés az utolsó reménye, Tutuék röhögtek, mi összenéztünk, aztán az unokatestvéreinkkel együtt elvonultunk, este öten aludtunk egy szobában, Sári és anyám az egyik ágyban, amit télen át szoktunk hozni a nagyszobából, hogy csak a kisebbikben kelljen fűteni, Laci, a Tutu fia, öcsém meg én abban a két összetolt ágyban,
