Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 3. szám - Demény Péter: A hulló szőrű szeretet
26 Úi Dunatá; • 2002 szeptember amelyikben általában ketten aludtunk, Tutu meg apám a konyhában ittak, apám egyszercsak betántorgott, és simogatni kezdte Sárit, hogy vagy, édes, gügyögte neki, meg tudtam volna ölni akkor, mi a fasznak hozza ezt ide, gondoltam, vigye el innen a picsába!, de ezt persze nem mondtam, mindig is túl gyáva voltam az ilyesmihez, jobban féltem attól, hogy megvernek, mint hogy nem mondom meg, amit amúgy nagyon is jól tudok, csak másnap, amikor apámék már elmentek, ez is olyan furcsa volt, inkább ment Tutuékkal Sarmaságra, a Tutuék valami rokonához, inkább ott töltötte a karácsonyt, mint velünk, a gyermekeivel, szóval csak másnap reggel mondtam, édesapa hogy simogatta ezt a Sárit, mi meg készülődünk itt, hogy hazajön, de ezt azon az éjszakán, amikor anyám ki akart hallgatni, nem mondtam el, nem akartam elmondani, szóval ilyenkor nagyanyám rettenetes tudott lenni, úgy nézett rám, mintha a puszta rámnézéstől hányingerrel küszködne, és úgy tűnt, elmúlt a szeretet, vagy legalábbis félbeszakadt, felfüggesztődött, ilyenkor nem Imike voltam, a csodálatos, a jó magyaros és romános, a magyar- és romántanárok kedvence, aki olimpiára járt, szavalt, segített fogalmazást írni azoknak, akiknek nem volt fantáziájuk, hanem mocsok disznó, áruló gazember, aki inkább az apjával tart, mint az anyjával, és hiába mondtam, mit mondtam!, üvöltöttem!, hogy nem akarok tartani senkivel, nem érdekel semmi, hagyjanak békén, oldják meg az életüket nélkülem és a vallomásaim nélkül, a feszültségtől nem lehetett megmenekülni, nagyanyám szúrós tekintetét akkor is a hátamon éreztem, ha nem voltam vele egy szobában, sőt, ha már eljöttem tőlük, akkor is, és nőtt bennem a bűntudat, bárhogy is próbáltam lerázni magamról, terjeszkedett, akár a rák, egyszer meg elmondtam nagyanyámnak, hogy apám miért veszekedett és miket mondott, mindig mindent elmondtam, úgy jártam hozzá, mint valami gyóntatóhoz, mert úgy éreztem, ő mindent megért, és azt hittem, a határozottságával kisegít minket a bajból, akkor még imponált ez a keménység, amellyel túlélte a két világháborút, a románok bejövetelét és nagyapám nőit meg adósságait, s csak jóval később jöttem rá, hogy konokságával és a megbocsátásra vagy pusztán megbékülésre való képtelenségével inkább ártott lánya házasságának, mint használt, ez a sófalvi paraszt, mondta olyan gyűlölettel, hogy valósággal megijedtem, persze csak évekkel utóbb, eleinte jól esett ez a gyűlölet, tőle reméltem a megváltást, ismét elmondtam tehát, hogy veszekedtek, nagyanyám kioktatta anyámat, én nem értem, Lidiké, hogy tudod megcsókolni azt az ocsmány pofáját, ilyen megjegyzései voltak, és szentül meg volt győződve, hogy akkor hat a legeredményesebben valakire, akkor biztos az eredmény, ha egész nap be nem áll a szája, ha folyton ugyanazt ismételgeti a leghatározottabb hangon, olyan lehetett ez anyámnak,
