Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Simon László: A szekszárdi Balassa János Kórház
Dr. Simon László • A szekszárdi Balassa Tános Kórház 67 Az oktatás. Oktatókórház vagyunk. Vagy leszünk, vagy csak skizofrén büszkeséggel viseljük a címet. A magyar graduális és posztgraduális oktatási rendszer alapvető hibája, nemcsak most, hanem az előző rendszerekben is az volt, hogy nem használta ki azokat a lehetőségeket, amelyeket a sokszor rendkívül jó erőket összpontosító nagy közkórházi hálózat nyújtott. Az utóbbi öt év során az elsődlegesen csak harsányan helyeselhető változás részesei voltunk: igyekeztünk megerősíteni azt a kapcsolatot, amelyet az alapellátás és a szakmai konzultáció összehangolása jelent. Gyakran csak virtuális volt az eredmény, de a szakma- specifikus oktatási erőfeszítések remélhetőleg rövidesen meghozzák hatásukat. Az alapellátás szerepe meghatározó lesz a közeljövő gyógyító munkájának kialakításában, és erre kell koncentrálni abban a modern rezidens-képzésben is, amely az egyetlen optimistán felvillanó jelzőfénynek látszik a jelenlegi alagút sötétségében. Csak eszköz ehhez: szerkesztői segédletünkkel hat „paperback” gasztroenterológiai, modern ismereteket összefoglaló kézikönyv - ingyen terjesztésű! - jelent meg 1994 óta a Glaxo Wellcome Medicom sorozatában, ugyancsak 8 éve működik az a Learning Center, amelyikben gasztroenterológusok, belgyógyászok és háziorvosok interaktív módon ismerkedhetnek meg a friss információkkal. Szakmai társaságok, utazások, ismeretségek és ismertségek. A mindennapi munka rutinja mellett a frissesség illúzióját a kollegiális és baráti együttlétek kikapcsolódása adhatja meg. Életem egyik meghatározó értelme a Magyar Gasztroenterológiai Társaság volt, jó érzés, hogy ezt két elnökségi periódussal is jutalmazta a tagság 1992-98 és 2000-2006 (?) között. Igyekeztem mindig bevonni az osztály dolgozóit és a régióban élő munkatársakat is, több-kevesebb sikerrel. A nemzetközi kapcsolatok megszerzéséhez három dolog szükséges: az akarat, a nyelvtudás és a szerencse. Sokat utaztam, hamisan nagyképű szerénytelenség lenne most azt mondani, hogy többnyire ne élveztem volna. Mégis, ideje már egyszer tisztázni, a betegekés a magyar gasztroenterológia, többet profitált ebből, mint én. Nem itt kell felsorolnom a bizottsági ülések unalmát, a családom türelme segítségével megszenvedett hosszas - és főleg régebben - nélkülöző távolléteket, csak az eredményeket: négy nemzetközi kongresszus Magyarországon, részvétel EU támogatta projektekben, út nyitás fiatal és ígéretes, és ami a legfontosabb: ezt igénylő munkatársaim számára. A magyar orvosok jövedelmének ismeretében elítélhetem ugyan, de el kell fogadnom a morálisan nehezen elfogadhatót is: a legjobb gyógyszer felíróknak kijáró „vajaskenyér-túrák” szervezését. Borzongásomat csak egy indokolja: nehogy egy elvakult, szokásosan orvos ellenes politikai áramlat kihúzza alólunk a gyógyszeripar maradék, egyre kelletlenebb támoga
