Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Simon László: A szekszárdi Balassa János Kórház
68 Úr Dunatát • 2002 június tását is, mert az a korszerű továbbképzési lehetőségek teljes megszűntetését jelentené, a „háló-globalizáció” nem elegendő pótolni a közvetlen ismereteket, a személyes kapcsolatokat, a kommunikációs jártasságot, a direkt tapasztalatok tudás- és személyiség-formáló benyomásait. Szekszárd nevét jól ismerik az európai és tengerentúli gasztroenterológus társadalomban, lehet, hogy nehezen tudják kimondani, de „imázsa” van és nem is rossz. A nemzetközi ismertséghez és ismeretségekhez szükséges kritériumokat az előbb soroltam fel: legnagyobb gond a nyelvtudás és a nyelvgyakorlat. Az utolsó 50 év rossz tapasztalatait csak mostanában kezdi ellensúlyozni a helyes kényszer: generációváltás nélkül viszont egyelőre elképzelhetetlen az előrelépés. Akarat: talán egyre inkább megvan. Szerencse most már inkább csak ahhoz kell, hogy az ország egyszer értő vezetőket kapjon, olyanokat akik az egészség ügyét is egyenértékűnek tartják, akik nem csak szólamként hangsúlyozzák a fel-zárkózás szükségességét. A „vita" most még inkább „extra Hungáriám” van. Szűklátókörűséget lehet átmenetileg csúszó leértékeléssel kompenzálni, az eredmény viszont a medicinából jól ismeretes: a még talán gyógyítható állapot irreverzibilissé válik. A kórházigazgatás (korszerűen: a menedzsment). Én Szentgáli Gyulát már nem ismertem, de a legendák övezte irányítót ma is tisztelem benne. Hibázhatott, biztosan sokat is. Lehetne most tömbkórházunk, blokk - kórházunk, integrált intézményünk, akármi. Nem tudom hithű volt-e, vagy csak a korhoz alkalmazkodó. A fogalmazás pillanataiban még azt sem tudom, meg fogja-e említeni valaki ebben a könyvben Molnár Ádám nevét. Ő volt a kórház vezetője abban az „átkos” periódusban, amikor idekerültem. Kemény, „vonalas” vezető volt, de a nagyon relatív társadalmi biztonság korszakában, én legalábbis, jól és abszolút biztonságban éreztem magamat mellette. A kórházban elviselt egyik legnehezebb pillanatom volt az az újszövetségi ihletésű választási gyűlés, melynek során a kivételesen nagy létszámban összejött orvos-tömeg szájából pseudo-forradalmi hevületében előtört a megfeszítés alóli felmentés döntése: „Barrabás”. Ezután három periódust éltünk át és túl. Először jött az irányítottan is óvatos elméleti rutin, aztán a méltánytalanul rövid és indokolatlanul kevéssé elismert - sajnos kissé elidegenedett - prakticizmus, és most úgy érzem az átszellemült funkcionalizmus korszakát éljük. Túléljük? Haszontalan, elvtelen és nagy valószínűséggel hátrányos is lenne kétségeimet részletesebben elemezni. A megbecsülésről. A Szekszárdi Kórház kétszáz évének egy tizede az én életemből őrölt fel húsz kemény évet, és remélem, még maradt is valamennyi, „neki” is, meg tán nekem is. 2000 szeptemberében, egy továbbképzésen a résztvevők kitar
