Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Málik Zsuzsa: Babits Mihály: Az angyal
Málik Zsuzsa ■ Babits Mihály: Az angyal 47 Nézte az eget. Ó ha még egyszer felszállhatna [fölszállhatna], [nincs vessző] mint hajdan, túl [túl] a felhőkön, a tiszta és végtelen Űrbe [űrbe]! Ó ha még egyszer puszta lélekké lehetne és szabadon elömölhetne a mindenségben! Gyűlölte [Gyűlölte] ezt az ügyetlen, mocskos testet, amelyet [melyet] magára vett, s [nincs r] amelytől most már nem szabadulhatott. Mert nem arra teremtette őt az Ur [Úr,] hogy itt a sárban bukdácsoljon. Eszébe jutott [,] micsoda kéjjel öltözött egykor ebbe a rossz testbe. Minden mozdulat, az izmoknak ezer apró és ellenőrizhetetlen érzése, minden érintés, a ruha folytonos érintése és súrlódása a bőrön, a föld nyomása a talpak alatt, a fény súlya a szemen, levegő ha legyintette arcát, a lélekzés titokzatos boldogsága: mind uj gyönyör volt <számára> |:neki:|, új kaland, felfedezés. Ide-oda jártatta a kezét, csakhogy érezze a levegő verését pórusain, a nyelvével kutatott a szájában és minden fogát külön tapogatta, mulatott rajta [,] hogy fény elé tartva ujját, duplán látja. Mindene friss lévén, olyan volt mint a gyermek; és épugy [épúgy] élvezte ezt a testi létet. Mennyire megváltozott azóta! Mindez az apró érzés ma unt [únt] és terhes neki [,] mint megannyi bilincs. Ilyen gondolatok közt állt ott a testben szenvedő Azaziel [Azáziel] angyal. És mintha már örökkévalóság óta állt volna egy helyben: így érzett most rövid perceket, ő, aki egyszerre teremtetett az örök Idővel, s évezredeken könnyen szállt át hajdan élete. Mi volt akkor egy ezred? Érezte most már: a test kinja [kínja] a várakozás kínja [kínja], melytől végtelenbe nyúlik az idő [,] mint egy kígyó; mindig cél, mindig akarat, minden perc csak ideiglenes, minden perc a következőre vár; sehol egy nyugodt, igazi pillanat, ahol a lélek megvethetné <lábát> magát [,] hogy szabadon szökhessen föl otthonos magasságaiba... — Szeláh! Szeláh! Arfaksád! Az angyal tölcsért csinált kezéből és a révészeket hivta [hívta]. Hangjai mint ázott madarak, az esőtől vakon <verődtek> |:csapódtak:| az iszapbuckákba. Már a hangja sem volt a régi angyalhang! S hogy zuhogott az eső! Egyformán, lassan, végeláthatatlan [végesejthetetlen]. Azaziel [Azáziel] | :át: | nedvesedni érezte ruháját, nehezedni szárnyait a víztől [víztől]. Határtalan keserűség [keserűség] és harag futotta el [,] hogy várnia kell! Meleg vérhullám csapott az arcába. Dobbantott; tompán dobbant nagy lába a megpuhult földön. — Arfaksád! ... Szeláh! ... Átkozottak! ... Mély csönd volt, csak <az eső> a zápor ezerhuru [ezerhúrú] hárfája zengett a végtelen térben, és messziről valami ismeretlen és [az és helyett vessző szerepel]
