Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Tverdota György: "Kirakják a fát" (tanulmány)
70 Úr Dunatát • 2001. december Ami az igazi újdonság az idézett Ady-vershez képest, az a harmadik strófa második sorában mutatkozik meg: „s a felnőttet a bánat fojtogatja”. Tehát a vers beszélője nemcsak a gyermeki, hanem a felnőtt éntől is különbözik, hiszen a felnőttről is harmadik személyben beszél. Ez a distancia annál különösebb, mert éppúgy, mint az „Úgy érzem, mintha félnék” mondatban, itt is egy olyan érzést távolít el, objektivál a költő, amelyről csak személyes tapasztalatból tudhat. A harmadik strófa két utolsó kijelentését, hogy „egy dalt zöngicsél”, hogy „ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja” meg lehet fogalmazni harmadik személyről is, azt azonban, hogy „bánat fojtogat”, hitelesen csak első személyben mondhatjuk, mert introspekció eredménye. Ha tehát csakis a beszélő tudhat a felnőttet fojtogató bánatról, akkor az én és „a felnőtt” különbözik is, de azonos is egymással. A „de nem könnyezik” kijelentés még szorosabbra fonja a szálat kettejük között. Azt éppenséggel még meg lehet állapítani egy általunk látott személyről, hogy „nem könnyezik”, bár az ilyen megállapításnak csak konkrét szituációban lehet hírértéke, például temetésen, ahol a könnyezés természetes viselkedésmód. A „de nem könnyezik” „de”-je ellenben már csakis belső tapasztalat, egy megrendült lelkiállapot ismeretében tehető ki a tagmondat élére. Olyan valaki használhatja a külső megfigyelés közlésének bevezetésére ezt az ellentétes kötőszót, akinek közvetlen tudomása van a fojtogató bánatról, amely nem kap külső kifejezést. Ám ha ez így van, akkor ugyanezt állíthatjuk a beszélő és a gyermeki én viszonyáról. A kisgyermek csak fantomként, éberálom formáját öltve, tehát virtuálisan élhet az énen kívül, ezt a fantomot csakis a beszélő „láthatja”. Reális élete csakis a beszélő énen belül, annak aspektusaként lehet. A személyek: a beszélő, a gyermek és a felnőtt, tehát az én és az o két formája közötti megkülönböztetés „csupán nyelvi: különbség a személyiség egységén belül. A személyiség tagolása azonban ezen a ponton még nem fejeződött be. A harmadik strófa harmadik sora figyelemre méltó belső ellentétet képez a könnyezésre ösztönző belső megrendültség és a megindultságot leplező külső viselkedés között. A felnőtt „nem könnyezik”, hanem... épp ellenkezőleg: „egy dalt zöngicsél”. A külvilág felé mutatott magatartás, sőt a felnőtt önuralmi igénye féket vet a belső indulatokra, arra törekszik, hogy a belső tapasztalat jelentősége elhalványuljon. A játékos, ironikus, eljelentéktelenítő, hangutánzó „zöngicsél” ige egyértelműen jelöli ezt a tendenciát. A versszak utolsó sorának felnőttje azzal is igyekszik elterelni figyelmét a feltámadó emlékekről és érzésekről, hogy inkább a feltámadó őszi szélrohammal hadakozik: „s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja”.
