Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Tverdota György: "Kirakják a fát" (tanulmány)
Tanulmány 71 A Kirakják a fát egyik nagy eredménye a személyiség belső rétegzettségének ez a szinte észrevétlen, dalszerűen oldott, de ugyanakkor rendkívül pontos és szabatos felmutatása. Az őszi délben a pályaudvar környékén sétáló, nézelődő, küllemére, jó modorára vigyázó járókelőt látunk, aki dudorász, kalapját fejébe nyomja, de akiben eközben látomások, emlékek kelnek életre, akinek személyisége észrevétlen belső metamorfózisokon esik át, akiben a közömbös külső mögött érzelmek egész orkesztere hangzik föl. Miután a költő szinte biztosította olvasóját arról, hogy a vers alanya érzelmek és külső viselkedés antagonizmusát illendő módon hidalja át, az utolsó strófában egységesíti széttagolt személyiségét, s első személyes formában, megindult belső beszéddel fordul a pályaudvari rakodómunkásokhoz, fenntartás nélkül átengedi magát azoknak az érzéseknek, amelyeket benne munkájuk látványa indukált. Az utolsó strófa eme roppant összetett érzések foglalata. Már a gyermek emocionális viszonya is ambivalens volt az izmos, markáns rakodómunkásokhoz: „Tőletek féltem, kemény emberek” - hangzik föl az egyik szólam, hogy nyomban ráfeleljen az ellentétes tónus: „akiket csodáltam”. A félelem és csodálat egységét az egykori félszegségen mosolygó felnőtt utólagos csöndes fölényét kifejező kérdőjel biztosítja: „Tőletek féltem, kemény emberek, / ti fadobálók, akiket csodáltam?” A pályaudvar félelmetes felnőtt férfijai, akikre a gyerek felnézett és akiktől tartott, a felnőtt számára átértékelődtek: a drága terhet, a melegség ígéretét jelentik, mint az egykori lopott fa. Az utolsó strófa érzelmi komplexitását az utolsó sor a legteljesebb reménytelenség, rezignáció irányában teljesíti ki. A dalt zöngicsélő, kalapjára ügyelő, őgyelgő, s észrevétlenül gyermekkorával szembesülő járókelő ugyanazt a didergető rossz közérzetet éli át, amelyet a Baudelaire-vers lírai énje: „vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem” „ez otthontalan, csupa-csősz világban.” Kevés olyan verse van József Attilának, amely az emberi személyiség belső tagoltságát, érzelmeinek gazdag skáláját és komplex összefüggéseit, finom belső átalakulásait, valamint a külvilággal szembeni viselkedésmódjának egységét, fegyelmezett zártságát a lírai bensőségnek ehhez hasonló spontán, egyszerű és tökéletes módján ábrázolja. Ráismerünk a kései József Attila költészetének jellegzetes témáira, érzelmi végleteire. A félelem, menekülés, bánat, otthontalanság kulcsszavai rendre felhangzanak a szövegben. A lírai én intenzív belső indulatai azonban ellentétes irányúak, s ezáltal közömbösítik, vagy legalább lefékezik egymás hatását. A Kirakják afát összbenyomása ezért, a vele egy időben írt szerelmes versek gyötrődő, gyűlölködő, fohászkodó hangjától élesen elütően kiegyensúlyozott, oldott, szinte zenei kompozíció benyomását kelti.
