Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Tamás Menyhért: Fogj hozzám! (novella)
Novella 15 Az ablak szárnyait sarkig tárom. A hely és idő - szaporul szívverésem. Bukovina - szól ki csendjéből. Gyermekkorod óta készültél a Nagy Találkozásra. Már Békás-szorosnál, hangyányivá semmisülve, egyetlen húrrá váltam, egyetlen idegfonattá... Elevenítve: suhanunk, türelmetlenül suhanunk, szemem issza a látványt, elmém ritkán van vele, minduntalan előre száguld; mintha attól tartana, hogy elfut előlem a keresett, csupán álomból ismert tájék, láthatatlanéba emelkedik... Mélyébe - egészít ki. A szegénységbe - mondom. - Az odakapaszkodóknak, mióta lélek lakja, legbővebb napja is szegénységet terem. Utánam bólint. Szegénységet és szálfaderekú embereket. Kis csend. Mi mindent nem tud ez az asztal - esik le az állam. Kurtán kacag. Mondd ki nyugodtan. Összerezzenek. A gondolataimat is hallod? Megemeli a hangját. A gondolataidat is hallom. Röpke pillanatig hátamon érzem a tekintetét. Minden titkomat? Minden titkodat. Az egész éjszakát kifújom magamból. Sorold, ne kímélj. Mintha távolodóban szólna. Majd reggel... Fáradtnak látszol, ideje, hogy lefeküdj, hacsak nem akarod megvárni a hajnalt... Hatalmas lélegzettel várom, hogy felfényelljen az ablak. Mint minden, a hajnal is rétegzett: felső része a fényé, közepe az oszló homályé, alul a sötét keresi menedékét... És minden rétegnek más-más a sűrűsége, áramlása, álomszertítő kavargása, amelyben hol darabjainkra hullunk, hol töredékdarabkáinkat próbáljuk egésszé izzadni, egésszé izzítani... Te is így látod? Különcmód hallgat. Meglehet, már álmodik...
