Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Madarász Imre: "Olaszos" műfordítás-irodalmunk reneszánsza
62 Út Dunatát • 2001 szeptember megannyi kiválóságáról, a huszadik század elején hazánkban is oly népszerű, de a második világháború után politikai okokból betiltott Gabriele D’Annunzióról vagy kortársáról, a magyarra egykoron szintén nagy buzgalommal fordított, de aztán érthetetlen módon elfeledett, Nobel-díjas Grazia Deleddáról. Ami pedig a műfordítókat magukat illeti, a „Nyugatosok” méltó utódai - Berczeli Anzelm Károly, Pálóczi Horváth Lajos, Telegdi Polgár István és (a kivételesen nem három nevű) Füsi József - mellett jellegadó személyiség volt Rónai Mihály András, aki azonban nem rájuk hasonlított, hanem inkább a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján aktív Radó Antalra szorgalmával, de költőietlenségével is, tisztelet a kevés kivételnek, a két műfordító egy-egy ritka-szerencsés versmagyarításának.3 Noha a rendszerváltozás utáni kulturális életet és könyvkiadást gyakran érte az elüzletiesedés, elamerikanizálódás, ellaposodás vádja, a kilencvenes évek elején „olaszos” műfordítás-irodalmunkban valóságos virágkor köszöntött be vagy, stílszerűbben szólva, reneszánsz. Része volt ez a magyar italianisztika általános „megújhodásának”, ahogyan egy 1996-ban megjelent tanulmányunkban neveztük.4 Új fórumok jöttek létre, új egyetemi és főiskolai tanszékek, új tudományos műhelyek, új kiadók, új könyvsorozatok, új antológiák, új folyóiratok, mind megannyi új lehetőséget kínálva a munkához és eredményei közzétételéhez. Megszállott, vasszorgalmú emberek nemzedékek mulasztásait pótolták, adósságait törlesztették néhány esztendő alatt. Simon Gyula fordításában 1994-ben, végre-valahára, napvilágot látott Ariosto hatalmas lovageposzának, Az eszeveszett Orlandónak az első teljes magyar nyelvű változata, majd rá alig két évvel szintén Ariostótól a Szatírák és Giosue Carduccitól - több régebbi válogatás után - az ugyancsak első csonkítatlan verskötet, a Barbár ódák. 1995-ben, Tasso halálának negyedik centenáriumán, szinte egyszerre jelent meg A megszabadított Jeruzsálem két modern fordítása: Tusnády László és Hárs Ernő átültetése. Baranyi Ferenc a dantei Új életnek, továbbá Giovanni Pascoli és Eugenio Montale költeményeinek a tolmácsolásával emelkedett legrangosabb „olaszos” műfordítóink közé. Ordögh Eva Leopardi prózai műveit, e sorok írója Cesare Beccaria A bűnökről és a büntetésekről című értekezését magyarította. Tanárembernek különösen szívmelengető, a jövőre nézvést pedig derűlátásra jogosító jelenség a tehetséges fiatalok fellépése: Sztanó László a Novecento, a huszadik század olasz lírájának, Pollmann Teréz és Somogyi Judit Giovanni Verga és Camillo Boito kisregényeinek, Puskás István Foscolo levélregényének fordításával adta bizonyságát rátermettségének. Zömmel huszonévesekből állt az a műfordító-gárda, amelynek köszönhetően a magyar olvasóközönség
