Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Pecsuk Ottó: "Mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni"
48 Út Dunatát • 2001 szeptember Pécsük Ottó „MINDEGYIK A MAGA NYELVÉN HALLÁ ŐKET SZÓLNI"* avagy szükségesek-e még ma is a bibliafordítások? A címben feltett kérdésre - engedtessék meg ennyi prekoncepció rögtön az elején - igennel kell felelnünk, sőt ki kell bővítenünk az egyszerű választ oly módon, hogy „mindig is szükségesek lesznek a bibliafordítások”. A kérdést és a rá adott választ vizsgálva a hit embere kiindulópontként választhatja Bábel tornyának történetét, akinek pedig ez nem mond sokat, az gondolhat arra a tényre, hogy hány ezer különféle nyelven is beszél az emberiség. Nyelvi tekintetben az emberi nem a legkevésbé sem egységes, s ezen a tényen nem változtathat az időnként előtérbe kerülő nemzetközi közvetítőnyelvek (görög, latin, angol) dominanciája sem. A Szentírás azonban az emberiséget éppen egységében szólítja meg, univerzális igénnyel. Mindenkihez szól, mindenki számára van üzenete, s ez a bibliai igény a kezdetek óta változatlanul érvényes, teljesen független attól a ténytől, hogy a világ, nyelvi értelemben hogyan képes befogadni ezt az üzenetet. Téves volna azonban azt gondolnunk, hogy adott a tökéletes és leíratott isteni kijelentés, és önálló, mintegy teljesen emberi folyamatként létezik a fordítás. A kijelentés és a bibliafordítás között ugyanis szoros interakcióról beszélhetünk. A fordítások szükségessége - ha szabad ezt mondani - már szinte az isteni kijelentés folyamatának kellős közepén fontos szerepet kapott: amikor az Újszövetség írói megfogalmazták, emberi szavakba öltöztették Isten igéjét, egy fordítást, nevezetesen a Septuagintát (a héber Biblia görög fordítása, készült kb. Kr.e. III-II. sz.) használtak, valahányszor a Törvény, a Próféták vagy az írások egy-egy szakaszára kívántak hivatkozni. Számukra a Szentírás már elsősorban ez az ős-fordítás volt, jóllehet szinte kivétel nélkül valamennyien zsidók voltak, akik előtt neveltetésüknél fogva nem volt ismeretlen a héber Szentírás sem. A valós helyzetet szem előtt tartva azonban felismerték Isten akaratát, ti. hogy az újszövetségi kijelentés a Római Birodalom keleti felének anyanyelvén, görögül szólaljon meg. Külön kiemelendő, hogy nem valamelyik irodalmi (sem dór, sem ión, sem attikai) görög dialektus lett az isteni üzenet hordozója, hanem a koiné, vagyis a kor közemberének vagy ha úgy tetszik az utca emberének a nyelve. Ez természetesen korántsem jelent valamiféle vulgarizmust vagy bárdolatlanságot, olyannyira, hogy amíg az ókortudósok előtt nem volt ismeretes az a sok ezernyi papirusz-töredék, amelyeket Egyip-Apostolok Cselekedetei 2. rész, 6. vers - Károli fordítása
