Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Géher István: A műfordítás mágiája
30 Út Dunatái • 2001 szeptember Hozd ég fuvalmát vagy pokol lehét, Gonosz legyen bár célod vagy kegyes: De oly kérdéses alakban jelensz meg, Hogy szólnom kell veled. Idézlek, Hamlet, Király, atyám, fejdelmi dán: felelj! Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem, Ó, mondd, miérthogy szentelt csontjaid Elszaggaták viaszpóláikat? Miérthogy a sír, melybe csöndesen Láttunk betéve, megnyitá nehéz Márvány ínyét, hogy így kivessen újra? Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem, Egész acélban így feljársz a hold Fakó fényére, borzasztván az éjt? S mi, természet bohói, annyira Megrázkodunk sok rémes gondolattól, Mely túlhaladja értelmünk körét? Szólj, mit jelent ez? mért van? mit tegyünk? (Arany János fordítása) Nem a látvány a félelmetes, hanem beszédbe foglalt tükörvetülete: a félelem - az irracionális létezés, a létező nemlét árnyképe a gondolkodó tudaton. Hamlet egy fohásszal túllép az emberi értelem körén, s a maga köré vont misztikus, metafizikai térben kezd gondolkodni. A megmutatkozó jelenés nyilván jelent valamit: attól függően, hogy mit takar. A kép álcájában angyal vagy ördög nyomul be a tapasztalat valóságába, felülről vagy alulról, gonosz vagy kegyes célzattal. A sorrend hamleti megcserélése azt érzékelteti, hogy a vagy-vagy szétválasztása és megkülönböztetése lehetetlen. Az ellentétek (mint majd a „Lenni vagy nem lenni”) egymást tükrözik. Az ég a poklot, a kettő együtt mint túlvilág az evilágot, a halott az élőt, a fiút az apa, Hamletet Hamlet. Az értelem számára kiút csak befelé nyílik. Hamlet belép a tükörbe, és a „kérdéses” (kérdést provokáló, kérdőjelként megjelenő) alakot kijelentéssel kényszeríti, hogy legyen azonos azzal, aminek látszik. Az ismeretelmélet filozófusa, aki - mint már mondta - „látszik-ot” nem ismer, most varázsolni kényszerül: négyszeres megnevezéssel identitásba köti az elementárisán azonosíthatatlant, névvel, puszta szóval ad az ismeretlennek (a valaminek, az akárminek, a semminek) testi valót.
