Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Tandori Dezső: Irodalomról, műfordításról: anekdoták?
22 Út Dunatát • 2001 szeptember volt, és emlékszem, milyen nehéz volt a „Harmadnapon” megszerzése, de meglett, valamiért kivillamosoztam vele a pesti kültelekre, még rácsos-peronú, csappantyús villamossal, aztán Krakkóban is velem volt, egyik lengyel utazásomat azért tettem, hogy megnézzem az amerikai atlétaválogatott szereplését, aztán beszámoljak róla Ottliknak), igen, és a polcokon amerikai, angol könyvek... kölcsönzött is nekem Cipi, és csak úgy slattyogva valamelyik versenyre, a maga zavart, álzavart modorában azt mondta: jó, most azért ne csak Chandlert olvass, ne csak detektívregényeket, hanem tessék Faulknert, Sálingért... Azt már tudta, hogy Waught, az ő fordításában, alapműként faltam, meg Fitzgerald is közelgett. De később ugyanígy: amikor Rilke kötetekben meg nem jelent, csak összegyűjtött-hagyatéki verseivel szerettem volna foglalkozni, Ottliknak persze volt Rilke Összese, ő fénymásoltatott nekem, ilyesmi. Pedig nem maradt szoros a barátság, csak érdekes módon az ő életének legvége, s már az én fontos madaraim közül némelyiknek a halála - és így első londoni utam - után megint hatalmas éjszakai telefonokba keveredtünk, és mintegy síron túlról is éreztette velem rendkívüli, apai-baráti szeretetét. Vicces, hogy Greene-t Pilinszkyvel is, Mészöllyel is, Ottlikkal is megbeszélhettem. Pilinszky hamar eljutott oda - ezek akkor, már legalább nekem, aki cseppet sem a pályafutásommal törődtem úgy 1975-ig, alapkérdések voltak! -, hogy Greene azért... nem az igazi. Na ja. Mészöly Miklóssal, akivel inkább „csak úgy” csavarogni jártunk, s ő mint messze élettapasztaltabb és bölcsebb férfiú, engem valóban kutyakölyökkorú barátjának tekintett, Greene nagyon komoly témánk volt sokáig. Ő hívta fel a figyelmemet arra a passzusra, mely a „Csendes...” mottójaként „lelkem mottója” lett egy idő múlva, épp amikor - bár külvilágian foglalkoztam pályámmal, de bensőbbleg - majdnem a teljes elvonulás igyekezetével éltem; 1975-1986. A skót költő azt mondja, s ezt vonatkoztatja, na ja, Greene a főszereplőre: hogy nem szereti, ha megindítják... akarata mozgásba jön... a tett veszedelmes dolog... s valami mesterkélt dologért, szívsérelemért remegünk... ködös kötelességfogalmaink jegyében. Nincs ez így szó szerint, csak azt mesélem el megint, hogy azért nem idézem, mert klasszikus fordítása a még akkoriban klaszszikus világirodalmi kiadó publikációja, tartalmaz egy nagy elnézést: a fordító nem vette észre a metrumot. A hexametert szép szabadversnek fordította. S így lett jó! Magam, mivel már-már túl hosszúnak is ítélhető pályám soron igyekszem mindent „rendezni”, felködlenek bennem a még elintézetlen dolgok - sőt, nagyon is gyötörnek-, hát lefordítottam hexameterbe a forma szerint elszúrt dolgot... az a rongyos régi a jobb, de mennyivel! Azaz nekem már az az, ami az.