Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Tandori Dezső: Irodalomról, műfordításról: anekdoták?
Tandori Dezső • Irodalomról, műfordításról: anekdoták?23 II. Irodalomról és műfordításról, egyáltalán, az ember által csak kicsit is belátható művészetekről írni: végeláthatatlan, közönségtépázó folyamat, magam egyáltalán nem vagyok híján a témának, csak félek, érdekel-e ez valakit is. Nádas Péter írta gyönyörűséges esszéizmussal Mészölyről: hogy Miklós (akinek ismertem Szekszárdját, többször jártam lent vele, szüreten például, ismertem motoszait, nehézségeit a családi dolgok megírása körül... félt...) szerette volna (de félt!) inkább anekdotikusan (is) megírni, ott egye a fene, a dolgokat... aztán mégis inkább minden szót sokallt, nem bízott... hát én legalább nem röstellem itt, hogy szinte csak anekdotáig jutok. Azaz valóban? Elsősorban azt kellene tudnom: mit tud rólam, mint műfordítóról, már nemkutyakölyök íróról az én itteni Olvasó Közönségem ? Mely közlésemet unj a - már -, melyiket nem érti, nem is értheti (még)? Balszerencsés helyzetben van az az író, aki legelvontabb dolgainak készítésekor is önéletrajzi volt. Ahogy én a „Hamlet...” kötetébe az életemet írtam bele, csak nekem az, túl az atlétikai versenyeken, budai csavargásokon, csupa-csupa gondolatiság volt. Szabályszerűen jártam végig az írói lét fokait (hah, nagyképűség!), de éppen ezért nem voltam hajlandó szemernyit sem engedni: amin én túlvagyok, azt (az életben) nem ismétlem... hiszen oly keserves volt kivárogatni az én szegény belső (képzelt, de egyetlen) rendem parancsát, hát akkor? S így volt ez mackókkal, madarakkal, lovakkal, szerelemmel, pénzzel, mindennel. Barátkozással. Elég rémes, ha valaki ennyire egzisztenciáldoktriner, de én az voltam. Ottlik Gyöngyi vette rá Cipit, vegyen rá engem a műfordításra, s bizony, mert német szakos voltam, nehéz volt eleinte a túl sok angol feladat. Hanem hát azokban a fényesen magányos éveimben (nem úgy értem a magányt; nős voltam már, apám-anyám élt még) mint a műlesikló, repesztettem Handke pályáin, mint a súlyemelő, birkóztam Thomas Bernharddal, aztán Karl Kraus, Musil, máig csudabogárként néznek rám az osztrák jóbarátok. Közben szívem vágya is teljesült: Kafka... elhittem, bár Ottliktól tudtam, nem lehet lefordítani Rilkét, el, hogy fordíthatom... fordítottam is... és volt Trakl, Goethe, mindenki. Eposzok északi vidékről, szibériaiból. És amerikai költők kötetszám, és lehetett válogatni, mármint három önálló könyvre valót is világirodalomból. Szenvedély lett mindez, és csak azt akartam elmondani, hogyan indult. Hadd meséljek róla, milyen volt, mikor Ottlik a híres regényelméleti Rj-R2-t
