Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Lator László: Lehet-e verset fordítani?
Lator László • Lehet-e verset fordítani? 19 tom-forma. Más a hallott és más a verstan szabályai szerint olvasott vers dallama. Dante terzinái, Petrarca szonettjei endecasillabókban (tizenegy szótagos sorokban) íródtak. De az olasz verstanban járatlan olvasó kevés olyan sort talál az Isteni színjátékban, amely éppen tizenegy szótagos. A francia sándorverset (alexandrint) felező tizenkettesekben (illetve tizenhármasokban) jambikusan fordítjuk. De ha színpadról halljuk Racine-t vagy Hugót, hosszabb és leginkább daktilikus-anapesztikus zenéjű sorokat hallunk. Melyiket fordítsuk hát, a hallható zenei képleteket vagy a verstan szerint lekottázhatókat? Aztán meg: egy-egy formának, ebben vagy abban a nyelvben, más-más hangulata, de akár azt is mondhatnám, más-más jelentése van, lehet. Az orosz költőnek például könnyen esik az anapesztus, nyelvüknek olyan a hangsúlyelosztása, hogy a legköznapibb szöveg is könnyen simul bele az amfibrachiszba. Utánuk tudjuk csinálni mi is, de magyarul ünnepélyes, választékos ez az idom, a Szeptember végénbtz vagy Áprily Lajos játékosan szökellő-lebegő tavaszi dalaihoz illik, s szinte kényszerűen emelkedett stílust hív elő. (Franciául, olaszul nem is érdemes próbálkozni vele.) Vagy hadd térjek vissza Dante tizenegyeseihez. Van az Isteni színjáték ban tízes is, de kevés, mert az olasz szavak többségében az utolsó előtti szótag nyomatékos, a nyelv fonetikájából következik hát, hogy az ereszkedő sorvég a természetes. De van, nem nagyon sok, szóvéghangsúlyos szó is, ha az kerül a sor végére, tízes lesz e tizenegyesből. Az olasz versben hát, viszonylagos ritkasága miatt, a tízes, az emelkedő sor feltűnően kiütközik, váratlanul megtöri a hosszú költemény egyenletes hullámverését. Magyarul viszont egyformán természetes mindkét sorfajta. Vagy egy utolsó példát: Vas István nagyszerű tanulmányban taglalta, mennyire mást jelenthetett a klasszikus versidom a rómaiaknál, mint nálunk. Az antik strófaszerkezetekben írott versek dalszerűbbek, természetesebbek lehettek, mint a magyar lírában. Horatius carmenjei magyarul lettek csak igazán ódák, a deákos költők, Berzsenyi, Vörösmarty kezén. A nehéz metrumokban csak emelkedetten-irodalmiasan lehetett szólni, régebben talán csak Fazekas Mihály tudott bennük földön járni. Alighanem azért fordította Aranyjános Horatius egyik carmenjét rímes dalnak, azért lazított a formán s tett Horatius-fordításaiba köznapiasabb tónusokat Szabó Lőrinc, hogy közelebb kerüljön a latin eredeti szelleméhez. Mindezt csak azért mondtam el, hogy jelezzem, milyen váratlan buktatói lehetnek a versfordításnak. De nekünk olyan eszközeink, lehetőségeink vannak hozzá, amilyenekről más népek nem is álmodhatnak.
