Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Lator László: Lehet-e verset fordítani?
18 Úl PUNATÁI • 2001 SZEPTEMBER magyarok szeretünk azzal dicsekedni, hogy a formát is utána tudjuk csinálni az eredetinek. Hogy milyen káprázatos teljesítményekkel dicsekedhetünk, számtalan kínálkozó, elénk tolakodó példa közül csak Weöres Sándor remeklését, a 12. századi szanszkrit Dzsajadéva elképesztően bonyolult metrikájú Gita-góvindájának magyar mását említem (Szekfüvirágleheletzuhatagos örömillatu délövi szélben, ezt csakis magyarul lehet így megcsinálni, de persze Weöres Sándor kellett hozzá). Hasonlóképpen a formahű fordítás gyakorlata honosodott meg az orosz, a német, az angol költészetben is. Hanem az újlatinok századokon keresztül formálódó verstechnikája másféle versfordítói mintákat alakított ki. A franciáknál legalább háromféle versfordító felfogás vitatkozik egymással is. A vitát többek közt éppen Gara László szerkesztette nagy magyar antológia indította el. Gara, amennyire lehetett, formahű fordításra sarkallta líránk francia költő-fordítóit. (Már a költőfordító sem olyan magától értetődő: a franciáknál a műfordítás többnyire a tudós filológusok dolga, Gara László elévülhetetlen érdeme, hogy a francia költészet színe-virágát ültette fordítói gályapadhoz.) De a költők közt is voltak, vannak, akik kívánatosabbnak tartják a szabadversben, költői prózában való fordítást. (Az újabb francia líra egyik nagyja, Guillevic például avval érvelt, hogy franciául bajos rímelni, rímkészletüket már régen felélték. Mégis, ő fordította le bravúrosan, gyönyörű sorközi rímekkel, A walesi bárdokzt. Egy másik nagy költőjük, André Frénaud, azt állította, hogy a legmodernebb magyar vers is múltszázadiasnak hat, ha kötött formában szól franciául. S volt nemrégiben egy irányzat (Michel Deguy találta ki), amely a fordításban igyekezett megtartani az eredeti nyelvszerkezetet. Deguy Dantéja például mondatszerkezeteiben olaszos, ütközteti a kétféle nyelvi struktúrát. Nem mernék bírája lenni, hiszen nem ismerem az eredményt. De képzeljünk el egy olyan magyar Villont vagy Baudelaire-t, amely egyetlen nagy gallicizmus-háló! De hogy állunk a formahűséggel mi magyarok? Egy-egy nyelv lehető ritmusképző elemei más-más formavilágot teremtettek. A germán, a szláv nyelvek hangsúlyon alapuló idomait mi időmértékesen fordítjuk. Vagyis Goethe hangsúlyos hexameterei magyarul szebben szólnak, úgy, mint a görögökéi, a latinokéi. De metrikusan fordítjuk az újlatin (francia, olasz, spanyol, portugál) lírát is, holott ezek a nyelvek, legalább is újabban, csak a szótagszámláló verssort ismerik. Nem akarom elmagyarázni (aki kíváncsi rá, vegye elő Horváth János verstanát), miért sugall nekünk egy páratlan szótagszámú ereszkedő végű olasz vers jambikus ritmussejtelmet. Elégedjünk meg annyival, hogy mai vershallásunk a laza prozódiából is kihall valamilyen ritmikai sémát, s hogy milyet, azt az utolsó, illetve az utolsó előtti versláb dönti el. Csakhogy, ráadásul, az újlatin versek formája fan