Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Nyomozások
Nyomozás 71 jött az az erős melegség. Most meg valami artistát emleget folyton, akivel a Két Mókusban ismerkedett össze, az Rómában hallott valami hangot a trapézon, és utána sterizálta magát.” Első pillanatban nem értem. „Már úgy, hogy sterilizáltatta...?” A pincéből fölhallatszik a tompa nyerítés, a Templom utcából az óraütés. Az asztalon ott hever a nyúl, Halakisné tétova mozdulattal, visszájáról simít végig a hátán. „Aztán ez a legújabb most! Hogy már a karján belül is szőrös, ahol sose szokott. Hiába mondom, hogy én így szeretem, nekem így jó. De már ez se számít neki. Vagy szóljak orvosnak? Attól meg félek.” „Mitől?” „Hát attól” - mormogja, és benyit a kamrába. Ahogy lehajol, térde fölött kilátszik a kék eres bőr, a harisnyagumi csíkja. A kamraablak előtt nagy rozsdáslila rakás; csak az erős szagból jövök rá, hogy a szomszédos szeszfőzde kidobott cefréje. Halakisné sokáig keresgél egy fonott kosárban; s közben egy veréb csapódik az ablak dróthálójához. Egy pillanatra megkapaszkodik, pillantás nélküli gombszemében kíváncsi rémület. A koppanásra Halakisné indulatosan fölegyenesedik, összecsapja a kezét. „Nem mész! Ezek se tudják, hogyan szaporodjanak!” A számon van, hogy válaszoljak, de nem jut eszembe a megfelelő szó. Walter Karcsi csak késő délután jön haza a Két Mókusból, s egészen úgy viselkedik, mint aki elveszítette a hangját. A kihűlt húsdarabokon hártyásan fénylik a megdermedt zsír. Végül azt mondja szórakozottan, hogy a barátja levonta a következtetést, nem kellett hozzá trapéz meg fűrészpor, ahová nyilvánosan lezuhanjon. Még alkonyaiig ott maradok náluk, de már semmi lényegeset nem beszélünk közben. Rájövök, hogy tulajdonképpen én se tudok semmit megfogalmazni elég világosan. Ott van, például, az a bizonyos október huszonegy, délután hat óra. Még fogolyként, negyvenötben, kisebb tömegsírt exhumálunk Bortól északra egy völgykatlanban; bár inkább kocsonyás földet már, mint konkrét hullákat. A lejtős úton hiába próbálom visszafogni a talicskát, valami föld vagy egyéb mindig lerázódik a zökkenőknél. Aztán nincs is tovább. És különben is lehet, hogy ennyi éppen elég. S megint csábítóan erős a kísértés, hogy elképzeljem a szabolcsi földeket burgonya nélkül, hóban, patadobbanás nélkül. S egy pillanatig tényleg sikerül elképzelni nélkülem magamat. Mikor a vízmosás szélén felbukkan a ló, még mindig jógiülésben vagyok. A jegenyesor fölött geometrikusán zárt, sárgás fénycsík, a széleinél vonalzóélességgei folytatódik a sötétség. Ezt nézem, mint valami lehetséges példázatot; és a ló bordáit, ahogy aprólékos vázként függetlenítik magukat. Aztán felállók, s elindulok a jegenyesor felé; ott kell elkanyarodni az állomás irányába. A ló sántítva követ, felzárkózik mellém, majd ismét lemarad. Szép, ahogy feltartja a fejét a csillagderengésbe; és egyáltalán nem
