Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Nyomozások

72

Út Dunatát • 2001 túnius

makacsolja meg magát, mint a tehén, mikor végre sikerül fölhajtani a védtöltésre. Szedlacsek gátőr husánggal bökdöste a sorompónál; Szedlacsekné a kútnál szitkozódik, hogy mért nincs több félelem bennünk; Poss Öcsi a pécsi Ágit igyekszik egy kiterített lepedőre fektetni a fűben, karját szétfeszítve, mint egy Krisztust, a keresztről levétel után. Miért? És haJézus is nő lett volna ? Kapott volna ő is ágyékkötőt.

Egyedül Walter Karcsiról nem tudom, hol van. Csak abból sejtem, hogy a paradicsom-pusztai nóniusztelepre lógott el, mert hiányzik az egyik bringa. Szereti éjszaka meglesni az alvó lovakat; azt mondja, utána mindig megnyugszik, s el tudja képzelni, hogy más nyelven is lehetne beszélni, mint magyarul vagy másképp. Közben Ildikó megkér, hogy hagyjam egyedül a raktárban, valamit szeretne végiggondolni, amiben úgyse tudok segíteni neki. Mikor benézek hozzá később, látom, hogy a viharlámpa fényénél a két lábfejét mozgatja, és árnyjátékmozgásokat próbálgat az egyik talicska oldalán. A tehenet sikerül ugyan a sorompótól továbbhajtani, de most az istállóajtóban cövekeli le magát, s még a vasvilla böködésére se mozdul. A ritkás szempilláktól harlekinszerűen értelmes a tompasága. A beaszott fejű lovam is megáll az állomás salaklerakodójánál, onnét már nem követ tovább. Szándékosan nem fordulok vissza, hogy elbúcsúzzam tőle, sietve bemegyek a váróba, és lefekszem az egyik padra. Utas nincs senki rajtam kívül; s valószínűleg vonat is csak hajnal felé lesz, valami vegyes teher-személy. Közben pontos listát csinálok, hogy mit hagyok ott a munkásszálláson: egy inget, amerikai zoknit (Anita ajándéka), egy glicerines szappant, néhány kitépett lapot Pascaltól, amit a kastély udvarán találtam, és bőrzacskóban még néhány hülyeség: tavalyi zsebnaptár, brillantin, hamisított zászlóaljstempli 1943-ból s valamilyen zoknilyukragasztó, ami bírja a mosást. A szárnyas angyal rézkarc inkább csak véletlenül marad nálam: annak a hátlapjára írtam fel azt a kaposvári címet, ahol egy katonatársam lakik, aki nem tudott kiszökni Stargardból, s a hírek szerint személyesen ott volt, amikor Poss Öcsit tévedésből kivégezték. Már tizenegyre jár, mikor Drahosch Ildikó újra előjön a raktárból; és apámék is otthagyják a verandát. A szalmával bélelt szekér most érkezik meg a Daragóról, egy közepes és egy kétszázötven kilós disznóval. A két szederfa kampójára kötözzük a kant, fölötte pumpálós lámpa.

Ahogy kezd bemelegedni, akkora zajt csap, mint egy gőzszelep. Szedlacsek sárga bőrkötényt köt maga elé, és hozzákezd a trancsírozáshoz. Anyám nincs közöttünk, valószínűleg otthon olvassa a Faustból a Gretchen-epizódot. Előbb csak apámék, aztán mi is odamegyünk a trancsírozópadhoz. Ahhoz képest, hogy mekkora test, viszonylag kevés vért enged, és az is alvadt, sűrű. „Mi lesz a kutyával? - kérdezi Poss Béla. - Most már azt is be lehet kaparni.” „Még ne!” - mondja Szed-