Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Nyomozások

68

Út Dunatáí • 2001 június

szerződöm egy burgonyabegyűjtő villámcsoporthoz, és határidőre vállaljuk a szovjet jóvátételi szállítások ránk eső részét. Furcsa, de Anitáról is ott hallok először hírt: a Lóvizeletgyűjtő Vállalatnál dolgozik titkárnőként. A Teréz körút egyik bérházában van az irodájuk, félig kibombázott ház, nem működnek a csapok, stílusosan vécé is csak a második emeleten van, a baptista szeretetcsomag-elosztónál. Anita szebb mint valaha. Az Amerikai Misszió egyik sajtópropagandistájának a szeretője, tőle kapja a különböző pipere- és szagtalanító készítményeket. Rögeszméje, hogy a munkája se szagtalan. Nézi a keményre ráncosodott melóscsizmámat, közben egy töltőtollat nyomkod a rugós tartóba, s ahogy kipattan, elkapja a két ujjával. Búcsúzóul megmutatja a füstcsipkés bugyiját, erős fanszőrzete puhán felnyomja a selymet. Ez újdonság a régi emlékeinkhez képest, s kicsit el is csodálkozom báván. „Te se fiatalodtál!”, mondom, és éppen csak odanyúlok. Este a hajósok kocsmájában ülök a Vámház rakparton, a mellvéd tetején felfordított rohamsisakok, mindegyikben muskátli. Azt hiszem akkor este határozom el századszőr, hogy ebben a szezonban csak a burgonyákra koncentrálok. A szabolcsi munkásszállás fabarakkja még háborús maradvány, hadifogolykarám, a deszkafalon cirill betűs vésetek mellett német és magyar vésetek. A környéken egyetlen látható ló van, de az is inkább csontváz. Valamilyen megegyezés lehet, mert senki se fogja be, hagyják szabadon legelni, különböző neveken szólítják. A ló mindegyikre hallgat. Szakállamban most kezdem észrevenni az első ősz szálakat. A barakk latrinája előtt magas királybogáncs, fénylő bolyh-gubancként zúgják körül a nem-tudom-milyen bogarak. Látom a nyitott ajtókivágatban, hogy árnyék közeledik, de mintha az égett fű fölött lépkedne, semmi dobbanás. Kis idő múlva megjelenik s bogáncs mögött a beaszott lófej. A szárnyas angyal réz karcot, amit egy kifosztott kastély könyvtárszobájában találok, anyámnak ajándékozom később. Azóta az is ott lóg a fegyverállványon, a családi képek mellett. A begyűjtött burgonyát kiürített tantermekben, kápolnákban tároljuk; mindegyik raktár ajtajában kirendelt őr, akik ideiglenes fegyverviselésre jogosultak. Esténként egy burjánnal benőtt vízmosás szélén gyakorlom a jógaülést, és képtelen vagyok meggyőző magyarázatot találni. Néha a nevemet hallom messziről; de lehet, hogy csak a tanácstitkár hív kártyázni, vagy valami tanyai lányt sikerült bevonni a „pártmunkába”.

A pataknál mosakodó munkások kiáltozása egész a barakkig fölhallatszik; közben a gyülekező hajtok is megkezdik az osztozkodást a hullott agancsokon. A védtöltés mögött, a kubikgödröknél bennszülött-ordítozással rohangálnak, és homlokukhoz szorítva a villás szarvakat, öklelős kiszorítóst játszanak. Körülöttük a földbe szúrt botokon szakadt ingek, szárig agyag-sáros csizmák. Mi akkor már