Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Nyomozások
Nyomozás 67 A rendőr csak később sétál oda mellém, mikor már kezd pirkadni. De akkor se az ő lépéseire riadok fel, hanem arra, hogy a ló gyengéden ráteszi a patáját a combomra. Kiderül, hogy ismeri a nóniuszt, ismeri Walter Karcsit és Halakisnét is. „Az a stukkós, igaz?”, és szotyolamagot nyomkod a foga közé, aprólékosan eldolgozza, mint Kohut Ábris a szivarvéget. Majdnem csukott szájjal pöttyenti ki a héjat. „Akkor most már engem is ismer”, állok fel zavart kedélyességgel, s egy szórakozott mozdulattal eligazítom a farzsebemben a kemény pisztoly dudorodást. Tulajdonképpen kedvetlenné tesz, hogy nem faggat jobban; s valahogy sajnálom is, hogy nem fiatalabb nálam, és nem szeplős az arca. Walter Karcsiék még alszanak, mikor a nóniuszt visszavezetem a pince-istállóba; és Vili néni is alszik, mikor hazaérkezem a Csörge-tóról. Csak másnap délelőtt mesélem el neki a kalandomat a kutyával, s hozzáteszem, hogy ilyen körülmények között nem is lett volna szabályos rálőni a nyúlra. De nem vagyok biztos benne, hogy pontosan érti, mire gondolok Vagy egyáltalán elhiszi-e az egészet. Riadt gyanakvással nézi az arcomat, kezemet odahúzza a sajátja mellé, és apró keresztet rajzol rá, ahogy a kenyérre szokták. Mikor látja, hogy elnevetem magamat, lassan visszahúzza a kezét; én meg ügyetlenül feldöntöm a gézzel letakart orvosságos asztalkát. „A Csörge-tó különben se vadászterület”, mormogom, s letérdelek, hogy kupacba söpörjem a színes tablettákat. Anyám, aki a szomszéd szobából hallgatja, a beszélgetésünket, idegesen leint. „Azt hiszed, érdekel ez valakit?”, és kimegy a konyhába. Simon, a vadhívogató, bizalmasa a muslincáknak. Estefelé állít be hozzánk, és gyenge borjúhúst hoz Vili néninek; szinte tejszagú még. Az ecetes kendőbe tekert csomagot az asztalra teszi, utána hátralép, kalapját két kézzel fogja a slicce magasságában. Anyám kérdezi, hogy mit csináljon a húsból - becsinált levest? Vili néni megtörli a száját az ecetes kendővel, és elmosolyodik. Végül azt mondja, hogy semmit. Két hét múlva, a temetés után, Walter Karcsi a eljön kondoleálni. Valami bonyolult nevű virágcsokrot hoz, a szirmai olyanok, mint a húspotyoló, tele szemölcsszerű kidudorodással. Egy másik alkalommal, ősszel, azzal válunk el a Mókus utcában, hogy legközelebb Szentendrén vacsorázunk, ő majd lóháton jön ki, és az egyik szerb templomban töltjük az éjszakát. Állítja, hogy van egy bordóvörös szín az ikonon, ami a hajnali fényben majdnem ultramarin. „Hozzál pokrócot is - mondja -, éjszaka dög hideg van a templomokban.” Ezen viszont nekem kell röhögnöm. Nyugodtan mondhatnám neki, hogy takaróztam én már kocsmaasztallal is. Ezután hónapokig nem találkozunk megint, csak egy távirat jön tőle, hogy a nóniusz vemhes, és hamarosan csikózni fog. De már ezt is hetes késéssel kapom meg, fönt Szabolcsban; még szeptemberben oda
