Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Esély és handicap az irodalomban - közép-európai szemmel
26 Úi Dunatát • 2001 túnius beszélgetésünk során Thomas Hardy neve is elhangzott. Auden azt fejtegette, hogy Hardy művei nem a nagyságának megfelelően mentek át a nemzetközi irodalmi köztudatba; de ő ezen nem csodálkozik, mivel Hardy olyan mélyen angol, hogy az világirodalmi szempontból már handicap is. Őszintén meglepődött, mikor ennek ellenkezőjét kezdtem bizonygatni. Vagyis az történt, hogy Auden az angol, öntudatlan természetességgel a kelleténél kevesebbet tételezett fel az izolációs helyzetű irodalom, illetve olvasók befogadó és megértő képességének szükségszerű tágasságáról. Egy ilyen szükségszerűségről neki, mint angolnak nem is lehetett belső élménye. Nem szorult rá, hogy legyen. És ez nem értékítélet, csupán jelzése a helyzeti determinánsok fontosságának. Persze, ezek csak anekdoták. Arra mégis jók, hogy bizonyos alapnehézségek, dilemmák mérlegelését életszerűbbé tegyék. Egészen pontosan azt, hogy bizonyos történelmileg fémjelzett pattern- és jelentőség-konvenciót egyes irodalmak érvényesebben és köztudottabban hordoznak - és hogy ez a művészi nyersanyag érthetőségét, ismertségi hatósugarát mindenképpen befolyásolja. Nekem mint magyarnak, értenem kell - illik - a francia, angol, stb. irodalmak szövetének történelmiségét, a sajátosságok számos árnyalatát, anélkül, hogy sikerrel igényelhetném ezt cserébe. Tegyem azonban mindjárt hozzá hogy ez elsősorban olyan művekre áll, melyeknek a szövete döntően társadalmi. Azaz, olyan háttérre és alapra hivatkoznak, melyet megszoktunk és elfogadtunk az „általános” keretének is tekinteni - konvenciószerűen. Illetve, ha nem, akkor többnyire olyan vallomásra számíthatunk mint Thomas Manné. Tehát az ugyanaz nem mindig ugyanaz. És ez nem feltétlenül jelent érték- és minőségkülönbséget is. Mindezt azonban meg is kérdőjelezhetjük mindjárt, mivel annyi a látványos és meggyőző kivétel, az ellenpélda. Nem haszontalan tehát, ha azt is mérlegelni próbáljuk, vajon a kivételnek mi a külső és belső motivációja. Illetve mikor és milyen körülmények között mutatkozhat az izolációs helyzetű irodalmak számára nagyobb esély. A dráma például gyakoribb kivételnek látszik. Talán mert eleve stilizáció? Mert mindig és mindenütt hús-vér valósággá tud és kénytelen válni? A Nórát például - ha történetesen egy nézői-olvasói gondolatkísérletet végzünk el magunkban - úgy tűnik, hogy könnyebb általános érvényűnek és érdekességűnek éreznünk színpadon, mint egy norvég társadalmi regényben. Ott inkább tűnne elhatá-