Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Esély és handicap az irodalomban - közép-európai szemmel
Esély és handicap az irodalomban - közép-európai szemmel TI roltnak az egyetemestől, s noha értékeinél fogva fontos híradás maradna, de nem annyira maga a Híradás - ahogy színpadon annak érezték és érezzük még mindig. Feltűnhetne továbbá az is, hogy az izolációs helyzetű irodalmak rurikus tematikái, prózája hosszú ideig - amennyiben az esztétikai érték sem hiányzott - spontánabbul tudtak a világirodalomba szervülni. Ezt feltehetően az motiválta, hogy a rurikus körülmények és a hozzájuk kapcsolható reflexek, refexiók, helyzetek és történések archaikusabban közös és ismerős élményanyagra támaszkodnak. S ez a megértést, elfogadást is megkönnyíti. Bonyolultabb a képlete a differenciáltabb kultúra, civilizáció és társadalom irodalmainak. Jóllehet a rokonságuk közös, sablonja látványosan meggyőző lehet - de ez mégis csak a felszín. Ugyanis éppen a differenciáltság teremt sokkal mélyrehatóbb sokféleséget és olyan sajátosságokat melyek az egyöntetűség látszata ellenére is az idegenség érzését mélyítik el. Valószínű, hogy ez nem választható el a differenciáltsággal együtt járó általános alap-elidegenedettségtől - megteremtve annak is a sajátosan differenciált formáit. És az esély is ehhez igazodva teremtődik meg: olyan irodalmakból szippantódnak ki az ún. számontartott értékek, melyek révén ez a differenciáltság egyetemesebb érvénnyel élhető meg. A motivációknak ismét más rendje, mikor a meghatározó jellegű irodalmak vitális ereje halványul és az izolációs helyzetű irodalmak számára így teremtődik a korábbinál nagyobb esély. Ez a helyzet lehet átmeneti, de lehet egy véglegesebb kulturális folyamat kezdete is. Ilyenkor fordul elő nagyobb valószínűséggel, hogy az „izolációs kuriozitás” a hiány helyét betöltve tud általános érthetőséggé tágulni. És egyben szükségletté. Kavafísz ezt a szellemi, kultúrtörténeti pillanatot sarkítja ki könyörtelenül a Barbárokra várva című versében. Friss modell a dél-amerikai irodalom hallatlanul gyors és szuggesztív betörése a világirodalmi értéktudatba. Ebben egyéb motivációk mellett bizonyára nem elhanyagolható az a tény, hogy az európai irodalomban a történet archaikus gyökerű szerepe megingott és erős tendenciát mutat, hogy önmaga párájává finomodjon - noha kétséges, hogy tartósan és pótolhatóan nélkülözhető. A dél-amerikai irodalomban ugyanakkor új hitelességgel és jelentőséggel tudott jelentkezni. Párája, vize is van a nyersanyaguknak, másrészt értenek hozzá, hogy a tényekből, történésekből felszabaduljon a mitológia: vagyis a lélegző elementaritás. A mai európai irodalom mintha kevésbé meggyőzően kísérletezne a pára-víz házasítással. Vagy a pára túlságosan művi, vagy a víz páraképtelen. Közelebb esik az irodalmiművészi „algebrához” - ami kétségkívül redukció; és távolabb a lélegző elementaritástól - ami ugyanakkor nem vonja kétségbe, sőt, sikerrel tudja integrálni az „al
