Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd
PODMANICZKY SZILÁRD • REGÉNYRÉSZLET 11 Nem tudom. Nem tudom, mire megy vele. Akkor hagyjuk a fenébe. Tessék, itt a pénze. Igaza van, csak várni kell. Kremkus ránézett a pénzre, pedig már nem jártak messze az üzlettől. Ha most elteszi... Apukám, gondolta, ha neked nem is, nekem sikerülhet. De mi is? Hát csak, hogy lássam, és kész. Tegye el azt a pénzt! Mindjárt ott vagyunk. Elbizonytalanított. Várni akar? És mondja, meddig? Doktor Touswoosnak... Kinek? A barátommal így esett, mással meg nem. Hány évig akarja nézni a tévében és várni? Vagy berakja az ágyba a tévét és hozzábújik a képcsőhöz? Menjen a fenébe! Jól van, na! Csak a kilátásait mondom. Ha kitalálta ezt a fehérnemű izét, biztos jó oka volt rá, nem véletlen, hogy erre gondolt. Minden nőnek más-más megoldása van, vagyis, hogy mondjam, sokféle. A maga ötlete nem túl eredeti ugyan, de nem is mindennapos. Hátha ez hozza tűzbe! Gondolja? Nem zárhatjuk ki, pusztán csak azért, mert egy barátom éveken át várakozott. Éveken át? Igen. Azt hittem, csak pár hónap. Egy fenéket. Majd belepusztult. Ajaj. És mondja, ha nem megyek túl messzire, mért hagyta ott a felesége? Szeretője van. Aha. És ismeri? Nem, de valami sportoló, állítólag atléta volt, vagy ilyesmi. Már nem emlékszem pontosan, elöntött a méreg, mikor elmondta. Azt hittem, elájulok. A kettő nincs túl közel egymáshoz. Nincs, de rosszul lettem. Azonnal beindult a fantáziám, láttam magam előtt mindent, érti?, nézze, még most is kiráz a hideg. És vissza tudja fogadni? Vissza. Mert tudja, van úgy, hogy odáig oké, hogy visszajön, de aztán már csak kínlódás, nem bírja elviselni, hogy mással volt, visszaszerzi, mint egy táskát, de közben ott érzi majd rajta mindig a másik fogását. Majd meglátjuk, ezzel ráérek akkor vacakolni.
