Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd
10 Úr Dunatát • 2001 március Melyik fajta? Van egy barátom, az is mindig ugyanezt hajtja. Akkor abban már lehet valami, ha már ketten is... Meg mindenki. Kezd úgy festeni a dolog, mintha a gondolkodás, meg az egész fantáziálás onnan eredne, hogy nincs csajom, mintha helyette lenne, vagy mintha az indítaná el az összes elképzelést. És nem? Ugyan már! Tudja, mennyit gondolkodok én is, mióta elhagyott az asszony? Mennyit? Sokat, nagyon sokat. Nem csak azért mert van rá ideje? Tényleg, mikor dolgozik? Egy hét múlva. Pihenek. És miken gondolkodik? Hát, mindenfélén. És azelőtt nem? Ritkábban. Vagyis elég ritkán. De ahogy most mondja, tényleg, minek is törtem volna magam bármin. Na látja! De azért jobb volt úgy, a fene megeszi ezt az örökös gondolkodást. Fogytam is. Étvágyam sincs. Maga szerint sikerül? Hogy visszajön a felesége? Igen. Nézze, őszintén mondom, fogalmam sincs. Azt se tudom, mi történt. Megnyílt közöttünk a tér-idő, ahogy maga mondja, én az egyik felén maradtam, ő meg a másikon. Nézze, van egy barátom, egyszer csak lelépett a felesége, ráadásul a szüleivel együtt, se hírük, se hamvuk.... Tér-idő, tipikusan. Várjon. De aztán egyszer csak előkerült valahonnan. És a barátja? Kibírta. Nem tudom, hogy csinálta, de kibírta. És nem akasztott fehérneműket az udvarára. Azt mindjárt gondoltam. De látja? Nincs itt az asszony és miket találok ki? Szerintem egészen eredeti. Nem?
