Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd
PODMANICZKY SZILÁRD • REGÉNYRÉSZLET 9 kok, meg mit tudom én még mik, megérzik. Vagy a kutya azt, ha meghal a gazdája. Tudja, és akkor az van, hogy az embernek meg semmi ilyen képessége? Azért annak is van, azt mondják, hogy az ikreknél például, hogy az ikrek megérzik, ha a másik bajban van. Például elveszti a hitelkártyáját. Jól van, lehet, de most nem ez a lényeg. Hitelkártya...? Figyeljen! Mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, hogy a betegség is ilyen megérzés, megérzi az ember, hogy lassan nyiladozik körülötte a tér-idő kontinuitás, vagy hogy ki fog nyílni, kinyílhat. Érti? Értem. Csakhogy úgy van tudva, hogy a betegség az betegség, és semmi köze a téridőhöz. Pedig lehet. Azt mondja? Azt. És mondjuk a vírus? Az is tér-idő? Az csak vírus, nem? Hát az... az, talán az se. Akkor mi? Nem gondoltam még végig. Várjon csak! A vírusok is kapcsolódhatnak a téridő megszakadásához. Méghozzá úgy, hogy akkor kezdenek aktivizálódni, amikor fönnáll a tér-idő megszakadásának lehetősége. Érti? Értem. De honnan veszi ezt maga? Tudós? Nem, kedves barátom, abszolút, de nem vagyok tudós. Csak úgy elképzelem. És mire jó ez? Állandóan agyalni! Fene tudja. Megszoktam. Vagy például, ha már vírus, akkor hogy és honnan kerül elő az a rengeteg ismeretlen vírus? Hm? Megszakad a tér-idő, és beáramlanak, amonnan. Honnan amonnan? Ezen a tér-időn kívülről! Akkor ott egy jó nagy replafészek lehet. Micsoda? Replafészek. Lepra, leprafészek. Akkor az. Kinyílik és beáramlik, kinyílik és beáramlik... Nem csak egy nő kéne magának? Szóval maga is az a fajta.
