Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 1. szám - Heilmann József: "Csillag a magyarországi német irodalom egén"
Heilmann Iózsef • „Csillag a magyarországi...’ 39 tői alkotásban megteremthető és megragadható örök, az egyetemes emberi élménye. A lét teljességének vágyát és az egyetemesség igényét már a korai, a gyermekkor emlékképeiből táplálkozó művek is megfogalmazzák. Származásának költészetét meghatározó mivoltát érzékeltetvén szólnom kell arról a gyerekkorba, a gyermekkori öntudatlan boldogság állapotába transzponált teljességélményről, mely a már korábban emlegetett költőelőd, József Attila verseiben is jelen van, ám épp ellentétes tartalommal: fájdalommal, öröm nélkül. Apró, de eklatáns bizonyítéka ennek az a tény, hogy a példakép költő verseiben - egy esettől eltekintve - a gyermek rímhívóra a vernek felelő tag válaszol. A XX. század más nagy magyar lírikusainak műveiben, így például Kosztolányi Dezsőnek lírájában - Kochhoz hasonlóan - ugyancsak költőien átlényegítve, ám megszépítve tárul elénk. Talán Kosztolányi közismert szavaival lehetne a legtalálóbban érzékeltetni ennek a Koch-féle gyerekkor-költészetnek költői-léttörténeti szerepét: „egy percre megfogom, amiörök, /lepkéket, álmot, rémest, édeset... "(Mint aki a sínek közé esett) Ahogy az irodalmi reminiszcenciaként emlegetett költőtársak verseiben a gyermekkor boldog vagy boldogtalan mivolta jellegzetes nyelvi és képi elemek környezetében rajzolódik ki, úgy Koch Valéria verseiben ennek az emlékezésnek közege a téli időszak, s képi elemei a hó, a hóesés, a puha hópihék fehér függönye. „A hó és a tél mindig a gyerekkorra emlékeztetnek, a nagy szánkózásokra...” - mondja vallomásszerűen Koch Valéria az Oskar Metzlerrel folytatott beszélgetésében. A Wo die Schlitten sausen (Ahol a szánkók robognak) című írásának expozíciója életképszerű: az elbeszélő én a nagyváros egyik betonblokkjának kilencedik emeletén, az ablaknál állva szemléli a kinti téli világot, a hóesést, s felébred a benne rejlő poétái lelkűiét, „a romantikusan körüllengett széplélek”. Az érzékenységet árasztó belső kép azonban azonnal kiegészül - mintegy egészet alkotva - a kinti világ cselekvéseivel: a lakótelep parkjában önfeledten és boldogan játszó és szánkázó gyerekhad tevékenységeinek leírásával. A hóesés látványából fakadó élmény és a külvilág életképei elindítják az emlékezés belső folyamatát. A park közepén magasodó mesterségesen létrehozott egyetlen dombocska látványa, mely létét valószínűleg egy gyerekszerető mérnöknek köszönheti, az emlékező énben saját gyermekkorát és azt három szánkópályát idézi fel, mely egy minőségileg más világot, a nagyvárosival szemben a falusi gyerekkort tárja elénk. E a három szánkópálya közül az első veszélyeivel, a második az enyhén morbid temetőbéli játékkal, a harmadik pedig a sült alma és sült tök illatával, majd az első szerelem emlékével fonódik össze az elbeszélő tudatában. Az írást csattanószerűen záró és a bemutatott két világot egyúttal értékelő önmegszólító kérdés („Az ablaknál állsz, és nézed a
