Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 1. szám - Heilmann József: "Csillag a magyarországi német irodalom egén"
36 Út Dunatát • 2000 március közül műveltségével, irodalmi érdeklődésével. Maga is írogatott, a mindennapok világába vezető falusi történetei megjelentek pl. a Die Holzpuppe című német nyelvű elbeszélés-gyűjteményben. A hőn szeretett édesapának állít maradandó emléket első kötetével: „Dem Andenken meines Vaters ” (Apám emlékének) - hangzik a kötet ajánlása. Őt idézi, az örökkévalóságba immár megtértet, a kötet Elegie (Elégia) című német nyelven írt versében, és a panteisztikus „mindenütt-jelenvalóság” (Allgegenwart) állapotába helyezi. A szeretett családtag elvesztése miatt érzett személyes fájdalom kifejezése mellett ez az elégia sokat elárul Koch Valéria lelki habitusából: a halál utáni lét titkát kutató elme monológja is egyben, aki a betegségtől sokat szenvedett, ám az életből a halálba való átlépést már megtapasztalt apát kíváncsian faggatja. A családtag sajnálata mellett érezhetően áthatja a költeményt a Koch-versekre jellemző halálvágy: az öröklét titkait fürkésző metafizikai kíváncsiság vagy vonzalom ott rejlik a szeretett lényhez intézett együttérző kérdésekben, s mintha korai halálának balsejtelme is ott bujkálna a sorok között... A család másik művészi hajlamokkal megáldott alakja a nagymama, aki szívesen énekelt és mesélt, aki parasztasszony létére is „nagyon költői” egyéniség volt, és aki „az egész világot a poéta szemüvegén át látta”. Az otthonról elszakadt és Budapesten élő költőnőben elevenen él az ősök emléke, a nagyváros egyik betontömbjének kilencedik emeletéről kiszabaduló és a baranyai tájakra hazalátogató költői képzelet - önmagát megszólítva - így emlékezik nagyanyáira a költészet két ősi toposzát, a pacsirta és a virág metaforáit felhasználva: „Mijut eszedbe róluk? / Két közeli sír egy temetőben / a szélfútta baranyai dombtetőn. Mezei pacsirtát / rejt az egyik, madárcsontú / anyókát: végigdalolta életét/ Isten szabad ege alatt, szőlőkben, /kukoricásokban ragyogottföl hangja... A másik sírban virág pihen, / búzavirág. S egy egész búzatábla: / ringó szoknyák, forró kenyérillat, / nyárfehér hajában fölszikrázó jóság. / Ő volt a bőség kék szemekkel, / szirombontó parasztistenasszony. ” (Nagyanyáim) És e két ős a költőutódban, a nagyanyák által megtestesített két őserő, a „felröppenő dal” és a „lágyuló virág”, a költészetre és a szépre hangolt unokában folytatódik. A költemény lírai hősének szemlélete, mely szerint a jelenben érik be, teljesedik ki a múlt minden fáradozása és küzdelme, illetőleg a vers önmegszólító beszédhelyzete, mely a nyitó és záró sorokban a középső részt keretszerűen fogja közre, önkéntelenül is eszünkbe juttatja a nagy költő példakép, József Attila jól ismert sorait: „Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, amit kell. / S ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a múlt és övék a jelen. / Verset írunk - ők fogják ceruzámat/ s én érzem őket és emlékezem. ” (A Dunánál) Elsőként felmenőitől, az apától és a nagyma
