Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 4. szám - V. Gilbert Edit: Szofja és Ruszlán
V. Gilbert Edit • Szófia és Ruszlán 81 szerette őt, ez a felfedezés mindig megrázza a kutyát, egész lényét keserűséggel tölti el, elveszi az életkedvét. Ruszlánt is megrázta, bár úgy tűnt, korábban is kitalálhatta volna. Kitalálhatta volna, és ki is találta, de az igazság az, hogy könnyebb lett volna megenni azt az egész üveg mustárt, mint beismerni, hogy a gazda nem szereti. Hát akkor mi, ha nem a szeretet tette elviselhetővé az elviselhetetlen szolgálatot? Mi segített nekik, valamennyiüknek, a gazdáknak és a kutyáknak, hogy maroknyian rettenthetetlenül tartsák magukat a lágerlakók ezerfejű csordájával szemben, aki ellen, ha mind egyszerre fellázadnak, nem lett volna elég sem a géppuskájuk, sem a drótakadályaik. Mi hajtotta Ruszlánt...? Talán nem az volt-e az egyetlen jutalma, hogy a gazda kedvében járt? ... így megalázni mindenki szeme láttára csak az a kéz tudta, amelyik nem szerette, és mindazt elárulta, ami összekötötte őket, így magát a szolgálatot is, ami szeretete nélkül csődöt mondott volna. Ettől a kéztől kapta azt, amit csak ellenségektől szokott kapni, ez pedig azt jelenti, hogy volt gazdája is ellenség lett. Éljen hát úgy, ahogy tud, de ő, Ruszlán, hogyan éljen tovább? Most a következő jutott eszébe: a gazdák néha cserélődtek. [...] avilág kezdetét nem ismerte, és nem tudta elképzelni a végét sem. Csak ennek a szörnyű, hajléktalan időnek legyen vége, [...], és már látta is az eredményt: ... „Kapt Eltrs KérkEngdétJelntni” bevezeti az új gazdát, vadonatúj, nyikorgó csizmában, ételestányérral a kezében, ami tele van jó illatú levessel meg cubákos csonttal; ajándékait leteszi a padlóra, és megszólal még nem hallott, de isteni hangon...” Ruszlán esetében ez az utolsó, őt váró, transzcendens „Gazda” számszerűen is a harmadik lehetőség, azon második, alternatív, majdnem-megszeretett potenciális gazda elutasítása árán, aki, a sors nyilvánvaló megoldhatatlanságából, fintorából adódóan éppen egy volt rab (R. Elnyűttnck hívja), s mint ilyen, Ruszlán mellett csakis „őrzötti” minőségében szerepelhetett. Még így is majdnem megszerették egymást, hajszál híja volt... de az a hajszál csak nem szakadt át. A legtragikusabb éppen utolsó találkozásuk lesz. Ekkor, Ruszlán haláltusájában ő, az Elnyűtt igyekszik könnyíteni Ruszlán kínjain azzal, hogy megszabadítja azoktól, s így kényszerűen - életétől. A helyzet groteszk, feloldhatatlan, reménytelen. Ruszlán végletes kivetettsége és közösség-nélkülisége itt a legnyilvánvalóbb. Az őt egyedül értők csoportosulnak már csak köré segítőén: egy volt katona s az imént említett volt rab, Elnyűtt, akik egymást ugyan már értik, Ruszlán viszont korábbi, megdolgozott tudatával értékeli őket, nem láthatja át a helyzetet, tudata nem transzcendál: „Igazuk volt a gazdáiénak, mindenkiben, aki nem tartozik közéjük, ellenség rejtőzik.” A bunyini kavargó, reális és fantasztikus, álom és valóság határán lebegő, fül
