Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 4. szám - V. Gilbert Edit: Szofja és Ruszlán

82

Út Dunatát • 2000 december

ledt keleti világ szürreális megformálása ugyan nem köthető Ruszlán állapotaihoz, de a nemzedékeken át öröklődő eredendő kutya-tudat, elődeinek benne fölbukkanó ideálképei ösztöneiben mégis emlékeztetnek némileg a bunyini (ott azonban embert-állatot egyaránt magába foglaló) reinkarnációs tudatra. (Csang állati jegyei nem domináltak; tudatfolyama az emberi szereplőkével rokon.)

A Ruszlán-alak Csanghoz való hasonlatossága pedig hangsúlyozottan konkrét jegyekben manifesztálódik. A látszólag közös motívumok referenciája Vlagyimovnál a földi realitás. Ami Bunyinnál ködös vagy nyilvánvalóan és elsődlegesen szimbolikus, mint például a Gazdák „számszerűsége”, a Szolgálat transzcendens vonatkozása, az Ruszlán esetében evilági kiépítettségű is, s ellenáll a fantasztikum, az asszociációk világa felőli kódolásnak, a lehetséges túllépésnek a transzcendensbe.

Vlagyimov híresen ízes mesélő, plasztikus elbeszélő, feszültséget kelteni, figyelmet fenntartani tudó író, legyen tárgya egy hajóskaland vagy egy igazán földhözragadt téma, például akár egy földelhordó munkaverseny. Kommentátorai megjegyzik, hogy Sartre is felfigyel erre a halászok-parasztok közt oly természetesen mozgó, dolgozó fiatal íróra, aki „az igazat akarja írni.”11 A kort tematikusán bevonó, éppen vállalásának problematikusságára szüzsét építő, reáliáit felvonultató, látszólag realista prózák az intertextualitás révén válnak kiterjedtté, jelentésgazdaggá. A Sz. P. egyáltalán nem is él más fellazító eszközzel, a Ruszlán-regény pedig demonstratívan nem követi a szürreális mintát. (A haldokló kutya vízióiban érvényesül csak a többnézőpontú, múlt-jelenösszevillantású narráció és a szabadabb, elengedett vizionáló írásmód.) Csukovszkaja és Vlagyimov szövege a szerkezet bár más és más módon, de maximális feszültséggel való kitöltésének eszközeivel keserűen érvényteleníti magában az addigi orosz világ-és szövegmodelleket az eszmék többszörös kicsavarásával, s a megformálás pszeudo-reális mivoltával. A valóságos világ irrealitásának, hihetetlen érzéketlenségének és könyörtelenségének újraalkotásával. Az első esetben végletesen zárt módon: megjelenítve a „realitást”, de értelemnélküliségét: irrealitását megmutatva, hiszen éppen az értelem akarásának lényegi voltán fenekük meg az ábrázolt világ értelmessége, és lesz belőle abszurd. A másik regényben pedig hosszasan átlirizált, kalandos-lélektani, allegorikus, enyhén szentimentális szöveg formájában kérdőjeleződik meg a világ értelmessége és rendül meg az efféle realisztikus szövegalkotási mód mögött feltételezhető biztonságtudat, harmonikus világérzékelés. A másképp érthetőség (szójáték, sorból kilépés lejtmotívja12) sem a tévedés termékeny filozófiája avagy a kisfokú szabálytalanság boldogsága (Harmsz, Vvegyenszkij13) jegyében áll. Minden al-