Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 4. szám - V. Gilbert Edit: Szofja és Ruszlán
V. Gilbert Edit • Szófia és Ruszlán 75 villanó szakadékot. Kolja, anyja számára nem normális módon egyre többet írt a gyárról, a sztahanovista mozgalom erősödéséről, önmagáról, saját életéről meg egy szót se”. Kisvártatva, ahelyett, hogy édesanyját egy igencsak szükséges varrógéppel látná el, az általa kidolgozott, nagy súlyú s terjedelmű - igaz, saját találmányú - „Fellow”-késsel lepi meg őt. „Szofja P. elnevette magát, megveregette a fogaskerék hátát, fújtatva odavitte az ablakpárkányra. Valahányszor ránézett, jókedvre derült.” (kiem. tőlem). A rendszer igazságosságába vetett hit az utolsó lapig igazolást talál magának, s életben tartja a főhősnőt; a női mellékalakot azonban már nem. Sz. P. ténylegesen az utolsó oldalig kitart amellett, hogy az érintettek helytelen hangsúlya, gesztusa, modora, taktikája okozhatta a téves letartóztatásokat, az áldozat tehát soha nem teljesen vétlen. Felkavarja, megzavarja, de teljesen nem tántorítja meg az sem, amikor az ő helyzetére vonatkozóan is elhangzik más szájából ugyanez az érvelés: „Nem, már megbocsásson, kérem, ok nélkül nálunk nem ültetnek le senkit. ... Engem miért nem ültetnek le?... Mert én igazi szovjet asszony vagyok.” Csak a mű legvégén zárul be a kör, fogy el a lehetséges igazolások, kimentések, megbocsátó érvek arzenálja. Ekkor, és csak ekkor törnek fel egységes, egyesült erővel a mindaddig sikerrel elfojtott tapasztalások, gyanakvások, kétkedések és reménytelenségek, s kell szembesülnie (hisz aktualitásuk pillanatában elnyomta őket) egyszerre, egyszer s mindenkorra velük a főszereplőnek. Eltűnik a remény, kihűl a levegő, „Szofja Petrovna ledobta a tüzet a padlóra és összetaposta.” (103. o., zárszó) mármint a várva várt, de a várttal jócskán ellentétes tartalmú, fiától származó levelet. Ekkorra az asszony írt már Sztálinnak is. (Ez a kor jól ismert irodalmi-politikatörténeti motívuma Majakovszkijtól Erdmanig, Paszternáktól Mandelstamig, Bulgakovig. Az írás helyébe telefonálás, Sztálinéba közvetlen elődje is érthető.) Mi marad hát Sz. P. számára? A cselekmény e végső pillanatára (a regény utolsó lapjára érve) már semmi. Nincs hozzáfűzés, értelmezés. A tüzet összetaposták. Az embert, s annak mindenáron megtartani akart hitét is megsemmisíthetik. A mű egyre inkább megbomló struktúrákat képez le: a főalak elveszíti világérzékelésének kompaktságát, megszűnik szemléletének s cselekedeteinek egységessége. A hős nem érzi már jól magát a tájban („Bal felől meglátta a Néva széles, havas sivatagát”), otthona nem nyújt többé biztonságot („Sz. P. fázni kezdett a fürdőszobában”), a tágabb környezet színterei is ambivalensek („pompás, de piszkos terem volt, kandallóval, hatalmas, törött tükörrel...”), az időjárás fenyegető („könyörtelenül forró június - és Kolja még mindig nem jött haza. Sz. P. szenvedett a hőségtől...”).
