Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 4. szám - V. Gilbert Edit: Szofja és Ruszlán

72

Úl PUNATÁI • 2000 DECEMBER

tesen alkalmazkodik. Úgy véli, a munkabírás, a korrektség, a hozzáértés ennek a rendnek is építőkövei. A tisztán-szépen, lelkiismeretesen végzett munka eredményesnek bizonyul. „Főleg ha az ember munkája kapcsolatban van az irodalommal.” Sz. P. ugyanis egy irodalmi szerkesztőség munkájába kapcsolódik be, ahol is örömmel tisztázza a kéziratokat, öntudatosan vállalja az első olvasó szerepkörét s látja el sajátos szöveggondozói tevékenységét.

Jellegzetes a regény intertextuális jelzésrendszere. E feszes száz oldalnyi prózában nyüzsögnek a címek, nevek, feliratok, szlogenek, melyekkel - lévén a munkahely összefügg az irodalommal! - lefedhető a mű szinte teljes szövegvilága. A regény mégsem válik irodalmiassá, sőt mintha meg sem érintették volna közelmúltja - a harmincas évek végén íródik! - prózájánakútkeresései. (Igaz, a különféle irodalmi kísérletezések ideje ekkorra már lejár; az avantgárd jegyek a huszas évek első felének voltak inkább domináns vonásai, de a később keletkező művek még emlékezhetnek e hős korszakra.) A Csukovszkaja-regény allúziórendszerében érintkezik a különféle eredetű műveltséganyag. Egy esetben hosszan követhető is az analógiás építkezés menete egy rejtett (a hamarosan kibontandó gorkiji) kód nyomán. A realizmus abszurd megnyilvánulásához sorolnám ezt a művet. Az írónő szinte a minimálprózára jellemző szegény eszköztárral tölti ki regénye szigorú, következetes vázát. Sz. P. hihetetlen szívósságának, élni akarásának, hitének indexével tényszerűen és teleologikusan sorjáznak az események. A főhős nem akarja meglátni azt, ami kíméletlen következetességgel folyton útját keresztezi. Egy fantom-eszmét hordozó világban Don Quijote-i makacssággal és elszántsággal él az eszménynek, hogy megőrizze identitását, személyiségének kontinuitását. Hárít és hárít, elementáris erővel keres és talál mind újabb felmentő érveket a rendszer (világa! egyedüli élettere!) mellett, s mond le ezzel arányban önnön józan belátásáról. A narráció nyomokban, de határozottan tudomásunkra hozza mindazon jelzéseket, melyeket Sz. P. nem hajlandó észrevenni, s Kurázsi mama-szerű elfogultsággal tér ki folyvást a dekódolás kényszere alól.

Normáját, értékrendjét a cselekményidő harmadától nagy iramban sérti, de kikezdeni sokáig mégsem tudja a külvilág. Mind több körülötte a kultúrálatlan beszéd, az értelmetlen, érthetetlen cselekedet. A nyelvi normasértések korántsem ártatlanok Sz. P. szemében; aki hibásan szól, aki elvéti a helyesírást („repz’ticija”!, „konsz-tazz-tyirovaty”; „repztició, kons-ta«-táljuk”), annak nincs helye világrendjében. Mondani sem kell, a bizalmas iratokat a legtudatlanabb, legkevésbé képzett gépírónő kapja. Sz. P. viszont nem azt szűri le mindebből, hogy nincs rend. Inkább elzárkózik, inkább kevesebbet gondolkozik. Már nem néz kíváncsian, bi-