Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 4. szám - Borhidi Attila: Hogyan gazdálkodnak a növényi társadalmak?

Borhidi Attila • Hogyan gazdálkodnak a növényi társadalmak? 13

lódhat, vagy a folyamatokat az eredeti - többnyire értelmes - szándéktól eltérő irányba vezérelheti. (Akinek efelől kétségei lennének, néhány szenátusi vagy kari tanácsülésen való részvétel után az állítást vita nélkül elfogadja). Valójában ez az argumentum - idealisztikus jellege miatt - eleve nem illik egy materialista társadalom-filozófiába, - nem is Marxtól származik, jóval később keletkezett. Kifogásolható továbbá az az álláspont is, amely indokolatlan egyenlőségjelet tesz tudat és értelem közé, holott a két dolog nyilván nem ugyanaz. Az emberi társadalom folyamataiban és jelenségeiben a véletlenszerűségnek éppoly nagy, - vagy esetleg még nagyobb - szerepe van, mint az egyéb élőközösségek életében. Nem véletlen, hogy mindkét szféra mozgásait, eseményeit, működését a matematikai statisztika azonos eszközeivel vizsgáljuk és írjuk le.

A másik kérdés az egyfajúság-többfajúság kérdése. Az ember nem véletlenül a teremtés koronája, vagyis az adaptív evolúció csúcspontja. Az ember szerepjátszó készségével képes az összes társadalmi funkció betöltésére, amelyeket a növényi társadalmakban csak az egyes funkciókra adaptálódott fajok vagy fajcsoportok közössége képes ellátni. Vagyis az egyfajú emberi társadalommal funkcionális szempontból éppen egy sokfajú növényi társadalom egyenértékű.

Ezek után tekintsük át röviden azokat az ismérveket, amelyek a növényi társadalmak megértéséhez közelebb visznek bennünket.

Azt, hogy a növényzet nem amorf biomasszaként jelenik meg a Föld felszínén, hanem benne jellemző növényi alapformák ismerhetők fel, Alexander Humboldt, a nagy német geográfus, a növényföldrajz tudományának megalapítója fedezte fel. Ő 21 növényi alapformát írt le, ma mintegy 54-et ismerünk. Ezek közül 41-et mutatunk be azok közül, amelyek Dél-Amerika trópusi növényvilágára jellemzőek (1. ábra).

Az alapformák tömeges megjelenése alapján ún. formációkat írtak le, amilyenek a fenyvesek, pálmaligetek, lombhullató erdők, füvespuszták stb. A Föld formációinak első leírása Grisebach nevéhez fűződik (1877). A formációk ökológiai jellemzését Warming és Schimper munkáinak (1916, 1937) köszönhetjük, akik az ökológiai növényföldrajz megalapítói voltak. Ennek az irányzatnak utolsó nagy csúcsteljesítménye Walter „Vegetation der Erde”-je a 60-as évekből.

Míg ez a tudományos irányzat azt vizsgálta, hogy a növényi társadalmak miből és milyen körülmények között élnek, a tudósok egy másik csoportja a hogyan kérdését vizsgálta, a működés formáit, amelyeket akkor még nem mertek stratégiáknak nevezni. Ennek a folyamatnak fontos állomása volt Raunkiaer 1907-ben született életforma rendszere, amely a növényeket a szaporító szervek elhelyezke