Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 3. szám - Sipos Lajos: A Timár Virgil fia keletkezéstörténete
44 Úí DüNATÁT • 2000. SZEPTEMBER elfogta őt mikor a piszkos emeleti gangon, a halálos beteg ajtajában, egyszerre csak papságát érezte... De jól tudta hogy nem fog elmenni hacsak valami uj motivum nem adódik. Ó micsoda pap ő?! Egy nap aztán a Vágner Pista elmaradt reggel az iskolából. A tanár kedvetlen volt és türelmetlen egész délelőtt. Az a különös érzése volt hogy akármi történt is, Pistának át kellett volna szaladnia hozzá, értesiteni őt. Egész délután várta szobájában, noha biztosan tudta hogy nem jön el. Végre nem birt győzni türelmetlenségén, és elindult maga a Stirling-ház felé. Némi elfogódottságot érzett amint keresztülment a szennyes udvar bámész közönségén, a pletyka szemek között akik látják hogy másodszor jár itt. Az ajtó nyitva volt Timár tanácstalanul állt meg a konyhában, hogy bemenj en-e ? Végre benyitott. A fiú ijedten ugrott föl a ágy mellett valami térdeplő helyzetből. Az arca könnyes volt. A sárga szomszédasszony egykedvűen és hivatalos arccal tett-vett valamit a szobában. A beteg nem volt magánál; melléből különös, szelíd hörgések szálltak föl. A fiú halk hangon és fegyelemtudóan kezdett mentegetőzni amiért nem jött ma iskolába. A pap az ágyhoz lépett és imádságba fogott. A beteg szemei nyitva voltak. Kerekre nyitva és mintha megtágultak volna; és nyugtalanul mozogtak ide-oda, közömbösen, mint apró kis fényszóró tükröcskék. Egyszerre Timár arcára vetődtek. S egy pillanatra a papnak az az érzése volt hogy a beteg magához jön. Az ajkakon gyenge mosoly jelent meg, halványan mint Szentgyörgy táján a bujkáló napsugár; a szemekben mintha fölcsillant volna az a kedves, szelíd irónia, amit Timár az első ízben látott csillámlani bennük. Aztán a fiút keresték e szemek... Csak egy pillanatra... Már most nem tudom hogy elhigyjem-e amit Timár mindig hitt hogy látott ebben a pillanatban; de lehet hogy csak magába szuggerált. Azt gondolta hogy az anya a fiáról egy villanásig megint reá vetette a szemét, és ezúttal egészen más kifejezéssel... Timár később úgy formulázta magának ezt a kifejezést hogy: könyörgő aggódás. Szentül meg volt győződve hogy ezt képzelte látni a szemekben melyeknek hamvasodása alól az élet egy utolsó parázsparánya égett ki még e futó villanásban. Látta-e vagy képzelte-e egyáltalán látni? Vagy csak utólag hitette el magával,
