Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 1. szám - Fried István: Erdély: Kultúrák találkozása
Fried István • Erdély: Kultúrák találkozása 9 sérelmi politikának több ízben jogos, egyfelől a passzív ellenállásban mutatkozó, másfelől a hősi helytállás pátoszában kimerülő szólamai, miközben a heroizáló ön-megjelenítés mindkét beszédmódban számottevő szerepet kapott. Más kérdés, hogy a többségi kultúra irodalmát az önigazolás átesztétizálására kényszerítette, a kisebbségi kultúrában pedig oly jelképrendszert honosított meg, amely egy nem kevésbé ideologikus beszédben érvényesítette alakváltozatait. Mindezek a tényezők nemigen teremtettek kedvező légkört a párbeszéd megindulásához; a hivatalos megnyilatkozások üressége még inkább nyilvánvalóvá tette, hogy a jelzett körülmények között lehetetlen (még inkább: kevéssé értelmes) a dialógus. Pedig Erdély éppen sokkultúráltságával, a kultúrák egymást keresztező, sokféleképpen érintkező „különösségéivel modelljévé válhatna-válhatott volna az olyan típusú regionalitásnak, regionális tudat megteremtődésének, amely a globalizáló törekvésekkel szemben az eredetit alkotásként, a sajátszerűt összetett minőségként, az egyedit valódi pluralitásként (lenne) képes fölmutatni. Hiszen Erdélyben a nyugat- és a kelet-római, azaz az európai és a „bizánci” hagyományok együtt találhatók meg, és ha vallási megosztottságban tekintjük a kultúraszerveződéseket, a nyugati és keleti (vallási, dogmatikai, liturgiái, mentalitásbeli, „írásbeli”) kultúrák közötti átjárást nemcsak a népek együttéléséből szemlélhetjük, hanem például a görög katolikus egyház vallási, irodalmi, nemzetnevelő tevékenységéből is, amely egyfelől a „nyugati” világ kulturális üzenetét közvetítette „Kelet”-re (a románajkú erdélyi triász munkájának eredményességéhez például az evangélikus Schedius Lajos és a katolikus pap Virág Benedek is hozzájárult, hogy egy látványos példát idézzek), ugyanakkor mélyen gyökerezik a „keleti” világban, amelyet kapcsolódásai révén a Nyugat számára is elfogadhatóvá, befogadhatóvá igyekezett tenni. A hosszú időt felölelő román-magyar kulturális kapcsolatok, kulturális átszövődések nem annyira az említett kevésbé sikeres közeledési/közelítési kísérletek leltározásával könyvelendők el, hanem egy olyan stratégia kezdetleges kezdeményezéseként, amely a kultúrafogalom újraszerkesztésekor az idegent akként fogadja el/be, hogy közben a másságot - H. R. Jauss szavaival élve - másságában hagyja érvényesülni. A nemzeti előítéletek lebontása igen nemes célkitűzés, aligha volna érdemes vitatni szükségességét. Csakhogy részint a napi politika ellene dolgozik (hiszen szavazatokat egyelőre az ellenségkép démonizálásával is lehet szerezni), és ezért ez az a pont, ahol kétségessé válik az interkulturális kutatásból és elméleti alapozásból eredeztethető program sikere. Az elméleti megközelítés nemigen képes semlegesíteni vagy némileg visszaszorítani a politika napi gyakorlatát. Más kérdés, hogy a napi politika miként tartósítja, trivializálja, a saját céljai-
