Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 4. szám - A XX. század lenyomatai - Töttős Gábor: "Szállni, de hova? Az egész Föld nagyon kicsi már"
mint például Kerényi Károly, Szabó Lőrinc vagy az Argonauták írói (épp 1937-ben jelent meg az első szám) is visszatérnek az antik világhoz mind tematikában, mind formailag. „Ady és a Nyugat formabontó és új formákkal kísérletező tevékenysége után a harmincas évek költészete a régi „klasszikus” metrikához való visszatérés jegyében születik, mely a Nyugat (elsősorban Babits és Juhász) lírájával szemben előbb Tóth Árpád, majd József Attila költészetében egészen kézzelfogható, hogy aztán a - Babits kifejezésével élve - „szigorúbb formákra való törekvés” elérje a maga legteljesebb virágzását Radnóti Miklós költészetében, melyben az egész előző korszak legfontosabb ritmikai eredményei összegeződnek.”1 József Attila utolsó évének lágyan futó hexametereit, klasszikus mértékű strófáit is a kornak ebbe az áramlatába illeszkedő jelenségnek kell tekintenünk. A költőt ekkortájt elméletileg is foglalkoztatják a verstani kérdések: Ütem ésfogalom című tanulmánya, melyet egy hosszabb verselméleti tanulmány első darabjának szánt, a Szép Szó július-augusztusi számában jelent meg. Ebben Csokonainak az Egy tulipánthoz című versének ritmikai újraolvasására tesz kísérletet. József Attila versei közt pályája elején és legvégén találunk időmértékes verseket. A koraiak, mint amilyen a Rövid óda a kelő Naphoz vagy az Útrab ív ás (mindkettő szapphói strófákból áll); a fiatal költő formai próbálkozásainak, ujjgyakorlatainak példái. „A klasszikus formákkal való kísérletezés nemcsak a magyar időmértékes verselés szempontjából jelentős: jelentős mértékben befolyásolja, elősegíti József Attila költői fejlődését. A nehéz strófák ugyanis a kifejezés új és új formáinak, a versmondat új és új, a szokványostól, az egyszerű sorképletekkel könnyen összeegyeztethető lazábbtól eltérő szerkezeteinek keresésére kényszerítik a fiatal költőt, aki nem véletlenül - épp klasszikus metrumú verseiben éri el a kifejezésnek azt a bonyolult, magas fokú tömörítését, mely későbbi verseinek páratlan erénye lesz.”2 A kései versek klasszikus metrumú darabjai tehát a költői fejlődés csúcsai. Az életmű végén egyre több olyan tökéletes ritmikájú sort és strófát találunk, ahol a forma, az ifjúkori próbálkozásokkal szemben, a költői kifejezésnek már funkcionális és adekvát eszköze. Nem feledkezhetünk meg arról sem - bármilyen óvatosan is kell kezelnünk az élettörténeti adalékokat a műelemzés során -, hogy József Attila utolsó évét már a közelgő lelki összeomlás és az öngyilkosság gondolata árnyékolja be. A lélek káosza tökéletes, fegyelmezett mértékű sorokat teremt, mintegy védekezésül az ólálkodó semmi ellen. „Mégjó, hogy vannakjambusok és van mibe / beléfogóznom. -Járni a gyermek így tanúi’- írja a Szürkületben. S minthogy a költői életműnek, mint azt már említettem, feltűnően csak a legelején és a legvégén találunk időmértékes verseket, a visszatérést ehhez a for 4
