Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 4. szám - A XX. század lenyomatai - Töttős Gábor: "Szállni, de hova? Az egész Föld nagyon kicsi már"

Én, ki emberként vagyok, élve, boldog, mint olyan dolgok, mik örökre szólnak, hadd kiáltom szét az egeknek újból - Flóra, szeretlek!

Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat bűvöl el, hogy hű kutyaként figyeljem könnyű intését okos ujjaidnak, mint leszek ember.

Flóra, karcsú, szép kehely, állsz eló'ttem, mint csokor van tűzve beléd a mennybolt s napvirág felhők, remegő' levél közt hajlik az estnek.

telkemen szöktet, paripán, a képed, épp csak érintvén vizeket, mezőket.

Két szemedből fűre, bogárra, tiszta értelem árad.

Este van, mindent körüláll a csillag, lásd, a mindenség aranyos kalitka, benne itt vagy, én csevegőm, oh itt vagy, rabmadaracskám !

Ez a vers, a legtöbb Flóra-vershez hasonlóan 1937 tavaszán született, nem sokkal azután, hogy a költő megismerkedett Flórával, márciusban, a szerelemnek még abban az ujjongó korszakában, amit később kétely és követelőzés vált fel.

Úgy közelítsünk a vershez, mintha először olvasnánk, s akkor elsőként formája, a szapphói strófa tűnik szemünkbe.

Érdemes a kortársakra való kitekintéssel számba venni e mérték s általában a klasszicizáló formák jelentőségét. A harmincas évek az avantgárddal s bizonyos mértékig a szabad verssel való leszámolás kora. A költők Európa-szerte visszatérnek a feszesebb, szabályosabb sorokhoz, strófákhoz. A magyar költők közül Radnóti harmincas évekbeli antikizáló költészete a fenyegetettség elleni védelem és az ordas eszmék elleni tiltakozás szimbólumává vált. A kortársak közül mások is,

3