Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 4. szám - Jean-Francois Lyotard: A történelem egyetemessége (részlet)
50 Tean-Francois Lyotard • A történelem egyetemessége (részlet) denekfelett. Mivel önmagára zárul, áldozatokkal vagy kábítószerek fogyasztásával (ez a kasinavák esete), illetőleg a határokon folytatott háborúkkal eliminálja az elbeszélés-hulladékokat, az integrálhatatlan eseményeket. Egy kultúra önidentifikációja mutatis mutandis ezen az eszköztáron keresztül történik. A gyarmati vagy imperialista leigázottság állapotában bekövetkező szétbomlása a kulturális identitás destrukcióját jelenti. Viszont éppen ez az eszköztár alkotja a függetlenségért küzdő gerillák legfőbb erejét, mivel az elbeszélés és annak továbbadása azonnali legitimitást nyújt az ellenállásnak (jogosulttá teszi), azonkívül logisztikai modellt is teremt (az üzenetek továbbításának módját, a helyek és az időpontok kijelölését, a természeti adottságok felhasználását illetően a kulturális hagyományok szerint stb.). A legitimitást, mint mondottuk, a narratív eszköztár biztosítja: felöleli a mondatcsaládok és a lehetséges diskurzusműfajok sokféleségét, magába foglalja az összes nevet; mindig aktualizálható, és mindig is az volt; mivel diakronikus és parakronikus, biztosítja az idő feletti uralmat, ami egyet jelent az élet és a halál feletti uralommal. Az elbeszélés maga az autoritás. Egy sziklaszilárd mit autorizál, amelyen kívül csakis ok vannak. Egy ilyen szerveződés teljes egészében ellentétes azokkal a nagy legitimáló elbeszélésekkel, amelyek a nyugati modernségre jellemzőek. Ez utóbbiak ugyanis kozmopoliták, ahogy Kant mondaná. Pontosan a partikuláris értelemben vett kulturális identitásnak az egyetemes polgáriság irányában történő „meghaladását” célozzák. Nos, nemigen látni, miképpen valósulhatna meg egy ilyenfajta „meghaladás”. A „vad” közösségen belül semmi olyasfajta tényező nem lelhető fel, amely e közösséget arra ösztönözné, hogy honpolgárokból (citoyens) álló társadalommá dialektizálódjék. Azt állítani, hogy „emberi” (humaine) közösségről van szó, amely már előképe egyfajta egyetemességnek, annyit jelent, hogy megoldottnak vesszük a problémát: a humanista előfeltételezi az egyetemes történelmet, amelybe a partikuláris közösséget az emberi közösségek egyetemes kifejlődésének {devenir) egy momentumaként illeszti bele. Ez grosso modo azonos az emberi történelemre alkalmazott nagy spekulatív elbeszélés axiómájával. A kérdés azonban az, hogy van-e emberi történelem. A legóvatosabb, egyben a legkiábrándítóbb az episztemológiai változat: az antropológus a kognitív műfaji szabályok szerint írja le a „vad” narrációkat és azok szabályait anélkül, hogy bármiféle folyamatosságot tételezne közöttük és saját diskurzusmódja között. A Lévi-Strauss-féle változatban bevezethet ugyan funkcionális, vagyis strukturálisnak mondott azonosságot a
