Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 4. szám - Jean-Francois Lyotard: A történelem egyetemessége (részlet)
Úl PUNATÁI ■ 1999 DECEMBER 51 mítosz és magyarázata között, ám azon az áron, hogy felhagy minden olyan kísérlettel, amely intelligíbilis átmenetet igyekszik fellelni az egyiktől a másikig. Azonosság van, történelem nincs. Jól ismert, sőt triviális nehézségek ezek. Pusztán azért idézem fel őket, mert talán segítenek abban, hogy jobban felmérhessük annak a kiterjedését vagy hatókörét, amit fentebb sebezhetőségnek vagy gyarlóságnak (défaillance) neveztünk. Minden jel arra mutat, hogy az a hatalmas erőfeszítés, amelyet a Jogok kiáltványával fémjeleznek, s amely arra irányult, hogy a népeket lecsupaszítsa narratív legitimitásuktól, amelyet az idők folyásirányával szemben állónak tartottak, s hogy egyedüli legitimáló elvként fogadtassa el velük a szabad honpolgáriság Eszméjét, amelyet viszont e folyásiránnyal megegyezőnek véltek - minden jel arra mutat, hogy ez az erőfeszítés, amelyet két évszázadon keresztül különféle utakon-módokon folytattak, megbukott. E bukás előjelét már az egyetemesnek nyilvánított Kiáltvány szerzőjének megjelölésében felfedezhetjük, amely imigyen hangzik: „mi, a francia nép”. Kivált a munkásmozgalom példája bizonyítja ezt a kudarcot. Elvi internacionalizmus a ugyanis éppen azt jelentette, hogy az osztályharc nem a helyi népi vagy munkáshagyományból merítette legitimitását, hanem egy megvalósításra váró Eszméből, a proletárállapotból emancipált dolgozó eszméjéből. Nos, mint tudjuk, az Internacionálé az 1870-71-es francia-német háborútól megbicsaklott Elzász-Lotaringia kérdésén, 1914-ben pedig a német és a francia szocialisták kölcsönösen megszavazták a hadiköltségvetést stb. A sztálinizmus mint a „szocializmus egy országban”, valamint a Komintern eltörlése azután nyíltan szentesítette a nemzeti tulajdonnév felsőbbrendűségét a szovjetek nevének egyetemességéhez viszonyítva. A függetlenségi harcok sokasodása a második világháború óta és az új nemzetelnevezések elismerése arra látszik utalni, hogy a helyi legitimitások megerősödnek, míg az emancipáció egyetemes horizontja eltűnőben van. Az újsütetű „független” kormányzatok a világkapitalizmus, illetve a világpiac, vagy a sztálini mintájú politikai apparátus mozgásába lépnek be, az egyetemes emancipáció horizontját célul vevő „balos” mozgalmakat viszont könyörtelenül eliminálják. Amint a mai francia szélsőjobb szlogenje mondja, először jöjjenek a franciák (értsd: a szabadságjogok csak azután). Felhozhatják, hogy a helyi legitimitásba való visszahúzódás megannyi reakciót jelent az imperializmusnak a partikuláris kultúrákra gyakorolt pusztító és válságba taszító kihatásai ellen. Ez igaz, ám nemcsak hogy megfelel a diagnózisnak, hanem még tovább mélyíti azt. Mert a második világháború után újjáalakult világ
