Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 4. szám - Szabolcsi Miklós
Szabolcsi Miklós 7 Szabolcsi Miklós (irodalomtörténész, akadémikus; Budapest) Tudom, hogy a „2000 év” csupán fikció, nem igazi korszakhatár. Önkényes bevágás az idő kontinuumába, - egy vallás megmerevedett konvenciói szerint. Közhely, hogy az indiai, a kínai, a zsidó időszámítás szerint más lenne a korszakhatár. Ha lenne is „XX. század”, - akkor az 1914. június 28-án kezdődő „rövid XX. század” lenne. Márai Sándor Egy polgár vallomásai I. kötetének végén Kassa mellett, fönt Bankón egyszerre megmerevedik az egész úr társaság: megérkezett a trónörökös halálhíre. Ugyanilyen korszakhatárok lehetnek még 1929, az I. világháború utáni első nagy gazdasági csőd, vagy a félelmetes 1933, Hitler teljes hatalomrajutása, vagy 39, amikor a német ágyúk megszólaltak a lengyel határon... És bizonyára ilyen korszakhatár lehetne 1960, az „aranykor” kezdete a kapitalista világban, vagy 1989 a „létező szocializmus” összeomlása... Maradjunk tehát mégis az 1901-1999 közti időszaknál. És akkor két nagyobb háború és többszáz kisebb szabdalta időszeletet kapunk, benne legalább 3-4 örökéletűre szánt politikai - társadalmi-gazdasági rendszer felvirágzásával és bukásával, embertömegek százmillióinak állandó mozgásával, mindeközben félelmetes demográfiai robbanással...? Ha van ilyen XX. század, akkor az bizonyosan a természettudományok, - s ennek következményeképpen a technika és kommunikáció, - félelmetes sikereinek, világképet és mindennapi életet gyökeresen átalakító voltának jegyében áll. Elméletek időnkénti elavulása, technikai eszközök gyors átváltozása-fejlődése, sőt a technika káros hatásai ellenére mégis ez a leginkább átalakító és legmaradandóbb hatású fejlemény ebben a XX. században (Igaz, alapjait ennek is a „hosszú XIX. század” végének zöld íróasztal lámpafénye mellett dolgozó, cvikkeres fejei indították el). Viszont a társadalomtudományoknak nevezett területen, ideértve a politikai elméletet és a közgazdaságtant is, ragyogó elméletek tündöklése és bukása jellemzi. Az az érzésem, hogy a legmaradandóbb hatásúnak mégis egy másik XIX. századvégi doktor, a „bécsi” Freud bizonyult, elméletének és gyakorlatának meganynyi korrekciója, a tőle disszidálok sora is mutatja tartós és mindig termékenyítő hatását, - az egész XX. század elképzelhetetlen nélküle. Kicsit korábban, a „hosszú XIX. században”, ült a zöldlámpás íróasztal mel-
