Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - SZEMLE - Szabó József: Egy kötet tőle, egy pedig róla
Szabó József • Szemle 89 játságainak kapcsolódása magyar irodalomtörténeti előzményeihez, az illyési életműhöz és természetesen a költemény teljes szövegéhez, gondolati és formai íveléséhez. A vers alapeszméje, az anyanyelvhez való töretlen ragaszkodás, tántoríthatatlan hűség - érthető okokból - vissza-visszatérő, időnként fölerősödő, gyakoribbá váló témája a szomszédos országokban élő magyarság irodalmának és hétköznapjainak is, így a szlovákiai magyar nemzetrésznek is, ahogy Zalabai megfogalmazta: „A Koszorú végkicsengése, gondolatlezárása szinte törvényszerűen kalauzol a szlovákiai magyar irodalom tájaira.(...) Itt és most, a végeken beszélve a hűség nyelvét, naponta tapasztaljuk a próbára tevő igazságot: nyelvében él - nemcsak a nemzet - a nemzetiség is.” (48) Az anyanyelv megőrzésének fontossága, a magyar nyelv megbecsülésére, tiszteletére való buzdítás Fábry Zoltántól pl. Gál Sándoron át Kulcsár Ferencig - amint azt a szerző részletesen elemzi (48-53) - a felvidéki magyar irodalom egyik gyakori témája lett az utóbbi időben: „Költészetünk újabb szakaszában - egy-két év alatt - annyi nyelvért aggódó, nyelvjövőért perlekedő költemény született, hogy közéleti líránknak az egyik legjellemzőbb témakörét éppen ezekben a vitairat-versekben kell látnunk. A nyelv és a közösség elválaszthatatlanságának a tudata irodalmunkban ma a lírában hangzik a legerőteljesebben, a legnagyobb felelősségérzettel. Költészetünk pontosan ítéli meg, hogy akik »apáik szavát elfelejtik / tegnapjukat rejtve rejtik«, azok »önmagukból is kitántorognak«, maguk mögött hagyva az anyanyelv révén megőrzött hagyományokat, a történelem során kialakult közösségi érzületet, a kollektív azonosság mi-tudatát.” (52-53) A Vigadva sír a magyar című könyvrészletben (54-69) és az „Éltem - és ebbe más is belehalt már” című fejezetben (70-78) olyan eseteket, írásokat idéz föl a szerző - elsősorban a rendszerváltás körüli időkből - a szlovákiai magyarság nyelvi helyzetéről, amelyek fölhívják a figyelmet az 1990 őszén elfogadott szlovákiai nyelvtörvény magyarokat sújtó következményeire és az ottani magyar nyelvű oktatás gondjaira, nehézségeire. Helyesen mutat rá Zalabai a „jobban érvényesül, ha szlovák iskolába jár” mondattal összefoglalható téveszme tarthatatlanságára, amely vélekedés következtében az utóbbi évtizedekben - sajnos - nagyon sok felvidéki magyar szülő adta gyermekét szlovák tanítási nyelvű iskolába. A nem-anyanyelvű tanulásnak ugyanis az iskolás korban rendkívül nagy hátrányai vannak, s az ilyen iskolából kikerülő érettségizett nem kétnyelvűvé, hanem sokkal inkább félnyelvűvé válik. Meggyőződéssel állítja, hogy a magyar iskolák magyar végzettjei jóval magasabb arányban szereznek felsőfokú képesítést, mint azok a diáktársaik, akik szlovák tannyelvű iskolába jártak. Az egyén képességeinek kibontakoztatása,
