Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - SZEMLE - Szabó József: Egy kötet tőle, egy pedig róla
Szabó Tózsef • Szemle 87 A községben használatos tájszók közül, melyek között igen archaikus lexémák is előfordulnak, ízelítőül a következőket választottam ki: babka „a zsúptető készítéséhez kötött szalmacsomó; kis kéve”, cépka „eredetileg a szövőszékre kötött két vékony, hosszú léc neve; átvitt értelemben a vézna, vékony termetű ember jelzője (cépka ny övésőgyerek) ”, cöm bő „a. szőlőfürt néhány szemből álló része; kis csomó”, dolka „palacsintatésztából készült féltenyérnyi, kerek, lapos tésztaféleség, tarkedli”, kajdász „az »úriasnak érzett« kiabál helyettesítője”, kísálógyík „gyerekre mondják, ha izeg-mozog, nyugtalankodik, nem találja a helyét”, lívó „cigány teknősök által faragott nagy, boroshordóra helyezett fatölcsér”, mácsonya „szúrós gyomnövény, ászát”, pálannya „a disznó vastagbelének legvastagabb része”, pampuska „fánk”, poplik „nagyobb méretű, hátra vehető, fonott kas törek, szalma szállítására”, só dar „a disznó felfüstölt hátsó combja”, übrikül „ibrikkel, csészével fölöslegesen mereget az ivókannából; issza a vizet, ha kell, ha nem”, zsúzsár „zsugori” stb. A különféle tájnyelvi sajátságok bemutatásának az a körülmény ad különös jelentőséget, hogy Ipolypásztó nyelvjárásáról eddig semmilyen feldolgozás, sőt még kisebb terjedelmű adatközlés sem jelent meg, és nem szerepel a községi Magyar Nyelvjárások Atlaszának kutatópontjai között sem. A kötetben közzétett és a szerző által fölsorolt és jellemzett hangtani és alaktani jelenségek, valamint a szókészleti elemek (tájszók és állandósult szókapcsolatok) alapján - nagyobbrészt palócos jellegű, kisebb mértékben az észak-dunántúli nyelvjárásterülettel rokonítható - keverék típusú, sajátosan egyedi tájszólásnak tekinthetjük Ipolypásztó népnyelvét. Hogy az ipolypásztói tájnyelv különböző nyelvjárások keveredéséből, ötvöződéséből alakulhatott ki, azt az illabiális á-zás szórványos előfordulása kapcsán Zalabai Zsigmond is fölvetette, és véleményem szerint helyesen utal arra a településtörténeti háttérre, amely a község nyelvjárási arculatát napjainkig meghatározta. Ezzel kapcsolatos fejtegetése a következő: „Ismerik az ít-1 is, ezt a félig d, félig ó hangot, mindazonáltal - megint csak dacolva a palóc közeg hatásával - jóformán csak az ara (arra) szóban használják, s idegenkedve tekintenek azokra a községekre, melyeknek népe így beszél: »Megyek a vásarbá äpänäkgátyaé.« Mi az oka annak, hogy az á és ä hullámai a nyugati palóc tengerben álló Ipolypásztót csupán megérinteni tudták, elönteni viszont nem, pontosan meg nem mondható. Föltételezésekre hagyatkozom csupán. Talán az - mint erre nagy általánosságban a történeti irodalom s halvány nyomokban a népi emlékezet is utal hogy a török kiűzése után, amikor az Alsó-Ipoly mente elpusztított, gyéren lakott falvait királyi parancsra ismét jobbágyokkal népesítették be, Ipolypásztóra a Dunántúlról s a
