Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - Szilágyi Miklós: Szakály Ferenc
Szilágyi Miklós ■ Szakály Ferenc 75 alkalmasint erre kérdeznének rá először. Inkább azon töprengenél, hogy vajon milyen hitele, többlet jelentése van, ha éppen én bizonygatom a szekszárdiak háláját és nagyrabecsülését, aki annak az évtizednek lehettem tanúja, amikor az ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni egy „másik Szekszárd”. A hivatalos, a publikálási lehetőségeket kegyként osztogató, természetesen, mely - miközben tág teret kínált a középszernek, sőt a dilettantizmusnak - veled, a vitathatatlan minőséggel szemellenzős következetességű kirekesztősdit játszott. Tudtad, hogyne tudtad volna: a neved - nem történészként, hanem Szakály Ferenc fiaként! - nem a legjobb ajánlólevél, mégsem mondtál le róla akkor sem, hogy Szekszárdon is történész lehess. Annak idején nem értettem, hogy miért te voltál hálás, amikor - a múzeum messziről jött igazgatójaként: a „másik Szekszárd” sunyiságairól ugyan tudva, de azzal mit sem törődve - cikket kértem és kaptam tőled a múzeumi évkönyvbe, majd a Dunatájba. Akkor is nyilvánvaló volt, ám idő telvén lett mindinkább az, hogy csak én lehettek hálás a nagyvonalú baráti - csakhogy: nem nekem, hanem a fogadott szülővárosnak szóló! - gesztusért. Hiszen oly gondosan kimunkált forrásközlést publikálhattam volt az évkönyvben, melyet azután a lezserségre-pontatlanságra mindig hajlamos reménybeli szerzők elé módszertani „etalonként” állíthattam. Az értékétől függetlenül mégiscsak a szakmai figyelem perifériáján szerénykedő Dunatájban pedig a történeti borvidékekről - jelesül a szerémségi borvidék hanyatlásának, a szekszárdi kiemelkedésének összefüggéséről - írott egyik legjobb történeti esszédet „rejtettük el” az értő szemek elől. Akkor még magabízóak voltunk, most mérem fel a méltánytalanul kevés hivatkozásból: bizony-bizony elrejtettük, pedig húsz év múltán is lenne mit tanulni belőle. Hiszen ez a Szakály-dolgozat, ahogy a későbbi monográfiák, gondosan argumentált tanulmányok sem, „csak” a szekszárdi minőségi bor termeléséről-forgalmazásáról, az addig kevéssé hangsúlyozott első „fénykorról” szól - erről is persze: a 16. századi termésmennyiségeket a forrásokból hallatlan magabiztosan kiszámítva-megbecsülve, tehát az egykori mértékeket nem ismerők számára is érzékletesen! -, hanem a hadi eseményekés a politikai változások kikényszerítette gazdasági átrendeződésről: a táji és népi kereskedelmi kapcsolatok feltűnően rugalmas újjászerveződéséről legalább ilyen hangsúllyal. Tehát a hódoltság határain átnyúló, a magyar kultúrát felvirágoztató, annak egységét és szellemét megtartani képes népi - paraszti, mezővárosi-polgári - kapcsolatokról. S már itt is, mint később annyiszor, a nemzet számára sorscsapás, s mégis éppen a hódoltsági területek magyarságának életerejét, innovatív készségét megacélozó „világtörténelmi curio-
