Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - Fried István: "Az eredetiség alkotása..."
40 Úr Dunatái ■ 1999 szeptember gyermekkor tűnt világának fölemlegetésével párhuzamosan, a századfordulós álom-valóság, látszat-jelenség dichotómia üzenetét fedezné föl: Mert vén Szabadka, áldalak, mit hosszú, bús évek alatt hittem sorsnak, hazának, te álom voltál és regény... Krstic ezt az álmot regényesíti, a Kistől tanult (?) dokumentaritás eszközét kölcsön kérve, a város, a nem látható bérház után kutatót az Országos Széchényi Könyvtárba küldve, majd bár először nem nevén nevezve, de a jelzésekből már akkor fölismerhetően, az Apostolok vendéglő egyik boxába ültetve. A történelem eleinte több áttétellel, később közvetlenebbül ékelődik a kastély és tulajdonosai körül kialakult rejtélyekbe, a nemzeti/nemzetiségi viszonyok azonban nem játszanak lényeges szerepet a műben. A paradigma-váltás értékű tudati változások mintegy a kastély és a város szemlélete, értelmezése körében történnek. A többnyelvűség, a kulturális rétegzettség természetes eleme a szereplői sorsoknak, ugyanakkor ezek a személyes sorsok mintegy a világszerűség illúzióját keltik, jóllehet - látszólag - nem vesznek részt a Szabadkát és környékét is megrázó, szétziláló változásokban. A jelképesbe tevődik át az, ami Az ezeréves méh vagy éppen a Város az Adrián című regényekben nem egyszer a dokumentaritás segítségével artikulálódott, itt a kastély pusztulása jelzésértékű, a régi világ szétesésének jeleneteire fordítható le. A Behringer-kastély sejtelmes előadásával, elbizonytalanító effektusaival még akkor is Kusniewicz és más Galícia-szerzők álom-Monarchiáját vagy Monarchia-modelljét idézi, ha a műnek számottevő hányada a Monarchia széthullása után játszódik, és az emlékidézés sokkal inkább egy identitását kereső ifjú képzeletének alkotása, mint regényt átható vagy meghatározó, „világképi” tényező. Talán Danilo Kis felbukkanása a regény végén utal arra, miszerint a nemzet- és népkarakterológiai vonások rajza helyett a régióspecifikum után nyomoz az elbeszélő (és a szerző), és ez utóbbi megközelítése csupán a közös múlt, a múlt közös szövege feltárásának segítségével bizonyulhat eredményesnek. Beszédes adalék, hogy az öregek otthonában családjáról regélő Behringer Jozefa idejét régimódi regények olvasásával tölti, olvasmányai magyar, szerb és német nyelvűek. Ő maga régmúlt világot képvisel, a kastélyt délibábnak mondja, elpusztítását szinte törvényszerűnek. „Nem jöttek ki egymással a házak és az emberek.” A múlt és múltat asszimilálni képtelen jelen aligha léphet egymással párbe
